A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-03-18 / 11. szám
FARKAS JENŐ : Tavaszi örömének Ö Nap! Látod a két szememet? Csodaszép így visszanevetni terád! Sugaradba fogódzva lengeni ég és föld közt a kék levegőben, hallgatni hólepedőn át a kankalinok nevetését, lesni, mikor szakad el az eresz csepegőjén csengve a jégcsap, böjti szelek babonás meséit kuncogva kivárni... Csoda ez! Csudaszép! Csudajó! Bizsereg bőröm és csintalan gondolatoknak hangyaserege jár az agyamban. Tegnap az erdő széle kihajolt szerelmes halk susogással a lucskos útra. Rügyét mutogatva előbb csak szólni akart, de ajkán a szó ki virágzott, furcsa mesét mondott. Bolondos hangja kifestett s ölelésre borultak a zengő dalban össze az ágak. Megteltek csevegéssel a fészkek a fákon, őzike-nyomban a víz ragyogón nevetett, fenyők ágahegyén üdezöld pamacsok dudorodtak s tobozok hullottak, jelezve, hogy fut a tél s a tavasz fenn a kék ég vizein a fellegek habpatyolatját kifeszítve repül. Miként jó falatot várva a szájban a nyál összefut, úgy ma völgyek ölén fut a hóié réti virágok elé, ibolyák gyökerét táplálja tiszta erekkel, kökénybokrok ölét szikkasztja, somfa aranyját serkenti és a mandula ágán rózsaszínű csókok virággá tömörült ízét kelti csörögve. Nyílj ki hű madaram csőre! Cinke, beszélj. Fenyves! Zúgd el a télen álmodott tarka mesédet. Szép szelíd szarvasaim! A fű már zöldül a völgyben. Szűz nyírfa! Az álmod vágy s szerelem volt; most majd zöld levelek milliárdja lep el, s minden kis levél kicsi száj lesz, minden szájra ezer csókot szór a vidám nap, minden csóknak íze csiklandós halk nevetés s csiklandós nevetésben sokezernyi karnak vérpezsdítő ölelése feszül majd. Ű Nap! Látod a két szememet? Csudajő visszanevetni terád! Sugaradba fogódzva lengeni ég és föld között, hullámzó kék levegőben, s elmondani százszor, ezerszer: fiatal vagyok én! Fiatal! Mert: hallom a cinke szavát. Hallom a jégcsapot, mikor csengve törik szét. Hallom a kankalinok halk esti kolompját. S nem hunyorog a szemem, míg felnézek a kéktavű égre és kamaszos kacsintással a nappal összemosolygok. Nem jön ... Hiába, már nem jön ... A fekete kihűlt előttem, életunt vagyok és melankolikus, mert nem jön__Ülök a kávéházi asztalnál, fél órája itt ülök és várom őt. Megígérte, hogy jön ... — Hétkor — mondta és nevetett, piros szájában úgy csillogott hófehér fogsora mint egy ékszer. — Pontosan hétkor ... de várjál, biztosan ...! Hát várok... alaposan várok, fél órája várok, bronzosan szikrázó kontya mégsem tűnik fel az ajtóban ... Pokoli életérzés a várakozás. Minden idegdúcodat apró tűk szürküljük, minden ajtócsapódás bombaként dörren a dobhártyádon, minden, ami piros, a szájára és egy kicsit a hajára emlékezetét... Az ujjaimmal úgy dobolok az asztalon, mint egy dzsesszdobos. Vadul, izgatottan ... Öszes öregember ül a szembenlévö asztalnál. Ráncos a keze, az arca, a szemesarkában ezer szarkaláb ül, az egész vénember csupa ránc. Derűsen nézelődik, tizenkettes sör áll előtte, néha kortyol belőle és tovább mélázik. Már akkor is itt ült, amikor én jöttem. Időnként barátságosan rám néz, figyeli doboló ujjaimat, haragos szememet, izgés-mozgásomat, néha kajánul elmosolyodik magában és lehajtja a fejét. Tudja, hogy uárok valakit... Tudja, hogy türelmetlen vagyok ... Mulat rajtam a huncut vénember ... Szinte vártam, hogy megszólítsori. — Ne féljen, fiatalember ... Csak türelem, eljön! En is várok ... A bronzbarna konty csak nem tűnik fel az ajtóban. Elmegyek, csikorgatom a fogamat, elmegyek, majd meglátja aztán, hogy mi lesz ... Ha nem jön, azt jelenti, nem akarja, hogy várjam ... A izemben ülő öregember elmosolyodott és meleg szemmel nézett az ajtó felé. Pici öregasszony tipegett feléje, madárszerű apró öregasszony, ómódi kalapban, olyan kis anyóka, akit parányi mosollyal és sok rokonszenvvel nézünk meg a kávéházban. Keskeny arca mosolygott amikor az öregembert megpillantotta ... Ezernyi ráncocska képződött rajta, sokkal több ránc, mint az öregemberen. — Jó estét, apóka... Te még vársz? Szegénykém ... Azt hittem, hogy már nem leszel itt. Nagyon megvárattalak, ugye...? Az öregember helyet csinált neki maga mellett a bársonyülésen. — Dehogy, dehogy, — mondogatta közben sietve — semmi az egész, anyóka ... Megígérted, hogy jössz, hát vártalak... Tudtam, hogy eljössz, ha megígérted. Ha megígérted .. Nekem is megígérték, s mégis honnan tudjam, hogy eljön-e? Bízzak ... bízzak benne? Neked könnyű, öregember, a hosszú élet nyugalomra tanított, megtanított várakozni. De én fiatal vagyok, ezer és ezer apró tű szurkálja az idegsejtjeimet és ö is fiatal, akit várok, ezer ördög ingerli a vérét... Szigorúan a két öregrnézek, akik csendesen beszélgetnek és azt gondolom: negyven perce várok, hát nem hallatlan .../ Az őszember bátorítva rám mosolyog. Türelem ... Akkor is várni kell még, sok minden közbe jöhetett, ami miatt nem jön ... Negyven perc várakozás miatt nem szabad elhamarkodni az életet... Az ajtóban feltűnik egy dús, bronzszínű konty. Liheg, a sietéstől piros az arca, csupa szánom-bánom és engesztelés.. , — Bocsáss meg ... Igazad volt öregember.. < Bízni kell egymásban. Bizalom nélkül nem lehet élni. DUBA GYULA 11
