A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-11 / 10. szám

Rövidesen magamhoz tértem az ámulatból és sorsára hagy-. V« a tankot, egyenesen a ra-, kéta íelé futottam. Lelki sze-. meim előtt megjelentek mindazok az ajándékok, amelyeket valaha Kleának adtam. A képek, melyeket a második visz-; szatérésem után számra vá-. fosztottam, a gyűrű, melyet a . Plútóról hoztam .neki* és a pompás bunda, melyet egy Marson fogott lajhár bőréből csináltattam. Mindez ' Klea iránti szerelmemet juttatta eszembe.

— Meg kell támadnunk ő-: két — magyaráztam — a ve-; zérkari tanácskozáson. Érvei-; met nehezen tudtam megmagyarázni. Nem mondhattam meg nekik, hogy mindezt Kledért teszem. Beszéltem az itteni lakosok emberhez nem méltó életéről, akik nem képesek ismereteket szerezni és alkotni, akik meg vannak fosztva az értelem kiváltságától, akik csupán az emésztésnek és a vegetatív létfenntartásnak élnek. Nem akartak támadást indítani a Tanács határozata nélkül. Mindnyájan ugyanolyan jól ismerték az előírásokat, akárcsak én. Én azonban mégis kiadtam a parancsot. Most őket fogta el a félelem, hogy helyettem nem került-e a ‘rakétába valami itteni kaméleon, melynek mimikrije én vagyok. Kételyeiket azonban nem éreztették velem. Ordítottam rájuk, mint régen s talán ez volt az, ami végleg eloszlatta személyazonos-. Ságomat illető kétségüket.

Két órai repülés után felfedeztük a fiegyek között fekvő irányító központot és kemény sugártámadást indítottunk ellene. Az általunk kibocsátott néhány sugáradag olyan óriási robbanást váltottk ki, hogy még minket is eltérített a kijelölt pályáról, és kisebb károkat okozott a rakéta irányító-, valamint hűtőberende-' désében. A javítási munkálok néhány napot vettek igénybe. Az űrhajó személyzete nem kifogásolta intézkedésemet.

Ez kötelességünk volt — magyaráztam külön-külön mindenkinek. — Hisz ezek Is olyan élőlények, mint mi. Mo^f újból dolgozni fognak, ismét megtanulják használni a szerszámokat, segíteni fognak egymásnak — egyszóval megmentettük őket...

Reméltem, hogy legalább Kleát megmenthetjük, és ezért mihelyst földet értünk, azonnal a ház felé siettem. Az épület helyén azonban csak alaktalan romokat találtunk. Az automata berendezések bonyolult hálózatát a robbanás teljesen szétroncsolta. A házban egyetlen élőlényt se láttunk. Az élelmiszerraktár is nyomtalanul eltűnt, csak néhány csupasz fal meredezett a égnek. A falon alvadt vérnyomokat véltem felfedezni.

A bolygó lakói az utcákon szaladgáltak, elkeseredetten

kiáltozták, foggal és körömmel marták, gyilkolták egymást az utolsó falat élelemért — szerszámokra azonban senki sem gondolt közülük. Épp az előttünk lévő ház előtt meg egy háj tömeget, oly elkeseredetten sivított, mint egy disznó é levágás előtt. Kétségbe voltam esve. Lehet, hogy ugyanígy pusztult- el Klea is, Ezekből már sosehr lesznek emberek. Teljesen elrontotta őket a túlságosan fejlett társadalmi rendszer. Visszatérnek a fákra vagy - elpusztulnak akár a vízözönelőtti szörnye tegek. Eszembe jutott, hogy talán a mi sorsunk is ez lesz.

Kabinomban ültem és vártam. Ahogy tudtam, húztam halasztottam a rakéta Indulásának idejét. Újból előhívattam a filmeket, ellenőriztettem az üzemanyagot, sőt néhány itteni lakost is magunkkal akartam vinni. Gyorsan peregtek a napok, Klea azonban nem jelentkezett. Egyedül ültem kabinomban, nem tudtam aludni. Képtelen voltam Kleát megérteni. És most itt ültem, fejem tenyerembe temetve. Elszántam magam, hogy visszatartom ai expedíciót, meghiúsítom további kísérleteinket és talán lemondok a hazatérésről is, — és mindezt magam miatt, saját érzéseim miatt, Kirké miatt.

Már minden elő volt készítve, a motorok a kellő hőfokra melegedtek, a műszaki próba kitünően sikerült, a ballisztikus számítások előttem feküdtek, az útirány meg volt határozva és a kibernetikus ellenőrzőautomaták működésbe léptek. Az űrhajó személyete jelentette; mindenki a helyén! A periszkóp tükre csak mészárlást, vért és pusztulást mutatott, úgy láttam, hogy egyesek már a háztetőkre másznak, mások a fák tetején keresnek menedéket. Klea azonban nem jött.

Minden tökéletesen elő volt készítve, már csak a fedélzeti műszerfal közepén lévő veíérlőkarl kellet lenyomni. Lassan felemeltem a kezem. Nehéz és ügyetlen volt, mintha a védő öltözetben megbénult volna. Megnyomtam a vezérlőkart, felemelkedtünk, a motor búgni kezdett, a periszkóp már semmit sem mutatott, én székembe zuhantam, azt gondolván, hogy elájulok a fájdalomtól. Hogy szerettem Kleát és most már soha söbbé nem láthatom viszont, mindent elvesztettem. Feláldoztam ^ őt ezért az útért, ezért a rakétáért. Eddig még sohasem éreztem ilyen határtalan fájdalmat, bár világűrutazásaim során már vagy tizenkétszer megsebesültem. De azért kiszabadultunk Kirke karmai közül. Már elhagytuk tömegvonzási erőterét. Tudtam, hogy ez a heves égető fájdalom nem a gyors indulás következménye, hanem az áldozaté, melyet mindnyájan ismerték, és amely a tűz feltalálása óta emberekké tesz bennünket.

13