A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-03-04 / 9. szám
KOVÁI LÖKINC: llllll!l!llll!!!li!li!ll^ M arx Károly Londonban ■ Sűrű ködök hevertek az utcákon. Az idom tálán szürke házak úgy dűltek egymásra, mint a rongyos részegek a kikötő püffedt gyapotzsákjaira. Az ablaküvegen alaktalan, halkan cuppanó cseppek futottak görbe, összeolvadó utakon. Szélesvállú, kopottruhás férfi állott a szoba közepén, elörehajlott tartásban. Valahonnan a másik szobából a félig csukott, kopott ferdekilincses ajtón túlról halk szipogás hullott a csendbe. A koromfekete haj, amely úgy lebegett a magas homlok felett, a beesett, sápadt arc körül, mint oroszlánsörény, megrezzent. Ez a rezzenés végigfutott a széles vállakon, és furcsa, görcsös mozdulattal ökölbe gyúrta a hosszú, Ideges ujjakat. Tekintete tehetetlen, hirtelen támadó rémülettel, vakon nekiütközött a homályos üvegnek, azután lehullott a padlóra, ahol fehér papírszeletek hevertek, mint halott lepkék. A szobában hűvös volt, de a hosszú izmos kéz néha-néha végigsuhant a homlok domborulatán. A súlyos, szürke gondolatok meglapultak az agytekervények között és magukba szívták az idegeken átvágtató energiát. Arcán ideges vonaglás suhant. A mély, hirtelen támadó ráncok egyszerre széttörték a mozdulatlanságot és úgy futottak a homlokán, mint repedések a márványlapon ... Ö látta a harcot, ő kívánta a vihart, hidegen, kiszámítottan nézett szembe ezer veszedelemmel, ezer támadással. Amikor Brüsszelben elfogták, legszívesebben ököllel ment volna neki a nagyképű belga hivatalnoknak, a kerekarcú vallon zsandarnak. Amikor menekülnie kellett Németországból,. Párizsból, amikor száműzetések és üldözések láncolata úgy zúdult rá, mint a nagy vesszőfutás gépies szabályossággal hulló ütései, az ő szemeiben kt-kigyulladtak a harcvágy szikrái, keze ökölbe szorult és összeszorított szájjal, de vidáman ment újból és újból csatába. De most... most másképpen volt. Most nem az ő domború mellére zúdult a csapás. Itt a londoni „Soho” szürkén egymásradülő házai között, a nedvességszagú, furcsa, sárgafoltos, ferdénlőgó ajtós kislakásban a gyerekét érte az ütés. A gyerek fekszik a másik szobában, alacsony, recsegős ágyban. Fekszik és hallgat. Nem sír, nem jajgat. Pedig még kicsi, nagyon kicsi. Olyan kicsi, hogy ilyen korban még csak sírni lehet. De a gyerek nem sír. Hallgat furcsán-mozdulatlanul, mint a felnőttek. Néha lassan kinyitja duzzadt, vörös szemeit és néz. Egyenesen, mereven, felnőttesen néz az anyja nagy kék szemébe. Hallgatnak. Eleinte az asszony sírt, belemarkolt a kócos Szőke hajába és valami furcsa természeti törvénynek engedelmeskedve, ismételte az anyai fájdalom milliósesztendős- mozdulatait. Most már mind a ketten csendesek. A gyerek némán harcol a halál ellen. Az anya néma tehetetlenséggel, órák óta belemeredve, előregörnyed ten nézi a harcot. Most ő az erősebb. Sokkal, sokkal erősebb, mint a szélesvállú, domborúmellű, oroszlánsörényes férfi, aki már nem bírja nézni a harcot. A férfi meghátrál, futni szeretne, mint oroszlán az erdőtűz elől. Futni szeretne oda, ahol ő az erős. A munkájához, hogy az alkotás mámorába szédüljenek a szürke, súlyos, irgalmatlan gondolatok, hogy másért való harcban elfelejtse önmagát, hogy feloldódjon a millió élet millió problémájában. A szoba elsüllyedt a csendben, de a csend mögött alattomosan, sötéten, alaktalanul meglapult valami. Valami, ami ellen nem véd sem páncél, sem százezres sereg csillanó szuronyai, sem jóság, sem bölcsesség ... és ő félt megmozdulni, félt attól, hogy szétszakítja a csendtakarót és akkor ... Lassan megfordította a fejét és az asztal felé nézett. A fehér papírlapok nagy, rendetlen csomóban hevertek a régies, zöldrozsdás tintatartó körül, amely most feketének látszott. A szomszéd szobában most újra felhangzott a szipogás. A hangok furcsán recsegésen tépték a csendet, azután egyszerre felnőttesen horkanó hörgésbe fulladtak. A férfi hirtelen megmozdult, lépése súlyosan hullott a padlóra. Megtorpant a félig nyitott ajtó előtt és zavart, oktalan mozdulattal nyúlt a kilincs felé. A mozdulat lendülete szétfoszlott. Keze megállóit a levegőben, hosszú ujjai idegesen vibráltak. A hangok elhalkultak. Lehajtott fejjel figyelt, azután óvatosan betette az ajtót és az asztalhoz lépett. Suta, ügyetlen mozdulattal babrált, a gyertyával, a fellobbanó tűz belemart az ujjába. Halkan felszisszent és visszarántotta a kezét. Ez a közvetlen, hirtelen jött testi fájdalom valahogy egyszerre szétriasztotta a szürke, kegyetlen gondolatokat. Ösztönös, gyerekes mozdulattal ajkához emelte az ujját, azután lassan leült. A gyertya fénye fehéren csillogva táncolt a papírlapok fehérségében. Ez a csillogó fehérség kiáradt a könyvbarikádok közül, mint egy végtelen út nyúlt a határtalanságba és hívta őt, hogy elinduljon új élmények, új harcok, új küzdelmek' felé. Lassú, ösztönös, szertartásos mozdulattal mártotta bele a tollat a tintába, és még mindig mereven nézte a csillanó fehér lapokat, habozott. Ügy habozott, mint kedvenc hőse, a sánta Cervantes alkotása, a szomorúképű, borbélytányérsisakos lovag a keresztútón. Hirtelen úgy érezte, zavaros, ösztönös, hirtelen jött érzéssel, hogy az ő harca szélmalomharc, hogy ö is nevetséges, szomorúképű lovag, aki egyedül harcol a kapitalista társadalom óriási, történelmi viharoktól roppant őrlőkövet forgató szélmalmai ellen, mint Cervantes lovagja, aki csontos gebéjén egy szál hegyes rúddal rontott neki az elvarázsolt óriásoknak hitt szélmalmoknak, hogy összezúzva, vérezve roskadjon össze a malomszárnyak csapása alatt. Ö is érezte a malomszárnyak suhanó csapásait, ő is zuhant a porba, mint a búsképű lovag. Az asztala kopott és csontos, mint Rosimante. a tolla egy hegyes karó a malmok ellen. De mégis... ő az, aki tudja, a varázstörvényeket, melyekkel életet lehel a gépekbe, ő tudja, a varázsszavakat, amelyekkel visszavarázsolja a halott, érzéketlen malmokat élő, harcos, felszabaduló óriásokká Óriásokká, akik mögéje sorakoznak, akik megindulnak az ő útján. Akik erősek, a mesék istenszülte hősei, akik földetrázó, egetremegtető léptekkel megindulnak a harc és a győzelem útján. Akik úgy ontják a vérüket, mint ahogyan mesésen gazdag fejedelmek csak azért dobálják a folyóba az aranyat, hogy gyönyörködjenek csillogásában. Az ő harca győztes harc lesz, mert tudja a titkos törvényeket, a törvényeket, melyeknek egyformán engedelmeskedik a forró gépóriás kereke és a feszülő izom__ A toll gyorsan futott a papiroson. Hosszú, fekete sorok futottak párhuzamosan, mint szekérnyomok a történelem országútjain. A szomszéd szobában zavaros hangok zörögtek, valaki rekedten felhorkant, valaki halkan lélegzetét visszatartva sóhajtott. — De ő nem hallotta, a munka mámorosán, kábítón átcsapott rajta, lemosta a fájdalmakat, a gyötrődést, az egyéni önző gondokat. A gyertyafény rőt árnyakat vetett a homlokára, vörösen csillogott nagy, fekete szemeiben és sötét villanással veszett, tele dús sötét szakállába. A világtörténelmet formáló gondolatok, roppant súlyú gondolatok úgy hullottak a fehér papirosra, mint varázslók szellemóriásai, akiket szűk üvegekbe zárt a titkos tudomány. * A tolla egyre gyorsabban futott a papíron, ő tudta, érezte, hogy ezek a gondolatok kikelnek a fakó könyvlapoikból, végigdübörögnek a világon, és a föld megremeg sarkaiban, mint egykor milliárd évvel ezelőtt, amikor tűz és víz vívta harcát a roppant vulkánok mélyében. Háta mögött a szürke kopott falon Idomtalanul, feketén vetődtek az árnyékok. A szegletes, titáni vállalkon bozon-: tos oroszlánfej sötétlett. Ha előre nyúlt, hogy megmártsa a tollat, az árnyék a mennyezetre lendült, azután visszasülyedt a falra. A gyertyaláng oktalanul, furcsa emberi hisztériával billegett jobbra-balra. A szobában csend volt és hideg. Az ablak mögött nyirkos, londoni éjjel bujkált a tenger felől sodródó ködrongyok alatt. Az asztal mellett szakállas férfi ült. Valahányszor megmártotta a tollat, mindig felemelte a fejét és elpillantott a fekete ablak felé. Ilyenkor kósza árnyak suhantak domború homlokán. Szemében gondolatok csillogtak. Ajka mögött gondolatok feszültek. Hosszú oroszlánsörényén játékosan csuszkáit a gyertya imbolygó fénye. Az ember írt elmerülve, feloldódva a munkában. Agyában gondolatok morajlottak, mint a tenger Pláton lábainál. Érvek sorakoztak tömör hadirendben, mint Spartacus lázadó rabszolgái és ítéltek, zuhogtak, mint a guillotine bárdja. Kint a ködben, szennyben és a nyomorban fuldokló külvárosokban százezrek aludták rövid lmukat az éjszakában. Az ember írt A lapok gyorsan teltek. Azután gyorsan 14
