A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-04 / 9. szám

ZALA JÓZSEF: Állomáson Csak szemük fénye találkozott, s már szállt a Jel és szólt a fütty, távoztak, hogy ezentúl egymást sajogva sejtsék mindenütt. A felzakatoló kerék is kérdi: „Ki lehet? Ki lehet?“ A víz színén és az ég boltján ragyogni vélik a szemet; lehet, egymást nem látják többé, . esupán annyi volt az egész, mint a tó tükrét érő szellő nyomán a finom remegés. rült egy apró papírdarab, ijedt bűntudattal rántotta el a kezét. Szényenkezve lesett az utca­kapu felé, s az arcát halvány pír öntötte el. A gyors mozdulattól egy papírdarab esett a földre. Re­megett a keze, ahogy lehajolt érte. Egy fénykép volt... Egy szőke, hosszúhajú nő mellké­pe. A kép hátlapján már csak négy betűt látott elhomályo­sult szemmel: Jana... A töb­bit már nem bírta elolvasni. A kerten át szaladt ki a rétre. Az első gondolata az volt, hogy a folyóba veti ma­gát. Beletemetkezik a sodró hullámok árjába és elmerül, semmivé, emlékké lesz. Búcsú nélkül hagyja itt a világot, amely most már semmit sem ér számára ... Fáradtán, aléltan vánszor­­gott a fénybemártott rét hímes szőnyegén. Lelkében győzött az élet a halál felett... Az utolsó pil­lanatban torpant meg, amikor önmaga szomorúságának a tükörképét látta a víz sima felületén. A gyereke jutott az eszébe, akit mindenkinél job­ban megbüntetne, ha most öngyilkosságot követne el. Pistát nem, őt talán nem is érintené fájdalmasan a halá­lé, talán titokban örülne is neki, hogy félreállt az útjá­­ból. .. Júlia tétován elhagyta a fo­lyót, megindult, s ő is bele­merült a közelgő éjszaka feketeségébe. Most egyszer­re a habozás, a bénult­ság, a tisztázatlanság terhe nyomta — Hátha nem hibás Pista? — gondolta. El kel­lett volna rendeznem a ruháit, hogy... hogy ne tud­jon semmiről sem, korholta önmagát. Hogy saját kételyeit eloszlassa, gondolatban férjét is mentegette. Rövid tétovázás után meggyorsította lép­teit, s szeretett vol­na elfeledni mindent. Nem akarta elveszíteni a fér­jét, akihez életének ezernyi gondja, gondolata kötötte. Megtartani minden áron, még saját boldogtalanságának árán isi A ház csendes, békességes volt. Az anyja szobájába nyitott be halkan, lopakodva, mint aki valaki elől menekül. — Hol voltál ilyen sokáig, anyuka? — szólt szemrehá­nyóan a kislánya. Olyan óvó féltéssel ölelte magához, mint­ha a haláltól készült volna megvédeni. A haláltól, amely­nek a gyermeke miatt — nem adta oda magát. Az anyja a lámpa alatt kö­tött. A kötőtű megállt a ke­zében. .. — Hol jártál? — kérdezte. Júlia azonban nem válaszolt. Szemét sem emelte az anyjá­ra; félt, hogy az öreg asz­­szony még" kiolvasna valamit a tekintetéből. — Pista... még nem jött haza? — kérdezte az anyjától és fejével az első szoba felé intett. Az anyja hirtelen tá­madt buzgalommal a kötésbe mélyedt és egy leszaladt sze­met igyekezett felügyeskedni a tűre. — Már elment — mondta nagyon halkan szőtagolva a szavakat. Csak nagysokára szólalt meg újra, de a munká­járól akkor sem tekintett fel. — Veszekedtetek? — kérdez­te. Júlia nem válaszolt. Tudta, hogy anyja örül Pista távozá­sának, mert nem nagyon ked­velte a vejét... Torkát gör­csös sírás fojtogatta. Ki kel­lett mennie a szabából, hogy el ne sírja magát az anyja előtt. Berontott az első szo­bába és a vetett ágyra dőlt. Szeméből peregtek a könnyek. Kis idő múlva felkelt az ágyról, felkattintotta a villanyt, hogy megnézi. Pista nem felejtette-e itthon valamit. Az asszony, a feleség gondos­sága szólalt meg benne. Egy kissé csodálkozott is Magán. Ahelyett, hogy megátkozná, örökre kivetné a szívéből, most aggódik érte. Végigjárta a szobát, de Pis­ta ezúttal úgy látszott: min­dent gondosan összecsoma­golt. Nem talált még csak egy elfelejtett zsebkendőt sem. Ez némiképp megnyugtatta. Nem kell idegeskednie az itthon felejtett holmi miatt... Amikor az asztal mellett haladt el, szeme egy borítékon akadt meg. Ismét az az ide­gesség fogta el, mejyet akkor érzett, amikor a mezőről jö­vet benyitott az anyjához... Remegő kézzel nyúlt a borí­ték után, hogy feltépje. Sze­me elhomályosult, amikor a jól ismert betűket felismerte. A gyorsan papírra vetett né­hány sor inkább mentegető­zés volt, mint magyarázat. „.. .szeretem azt a nőt és ő is szeret engem. Ha már egy­szer rájöttél, nem mentege­tőzöm. Én hozzászoktam a városhoz, s őt ez a város ad­ta nekem.. Tovább nem tudta olvasni. Könnyfátyol lepte el a szemét. Egyszerre nagyon fáradtnak érezte ma­gát. E z történt... Min*ha csupán mást ébredt volna rá a valóságra. Cipője keményen kop­­pant a fagyos rögökön. Jutka a karját fogta, s a háta mögött ott lépegettek a sötét ruhá­ba öltözött gyászoló rokonok. Anyjának testvérei hívták magukhoz, de ő nem ment. Egyedül akart maradni a gyermekével és a gondolatai­val. Pista már egy éve elment, s azóta egy sort sem írt. Két levelet küldött, de Pista egy­re sem válaszolt. Havonta kül­dött haza ezer koronát, de le­velet azt nem... Tegnap adott fel táviratot... Nem éppen azért, mintha ezzel akarná hazahozni. Tudta, Pista mást szeret és hogy őt talán már régen el is feledte... — Nem, nem ez lehetetlen! — ágas­kodott benne a tiltakozás. — És talán, talán egyszer visz­­sza is jön — reménykedett olykor. Azóta ugyan sokszor elgondolta, hogy vajon mi is lenne, ha Pista egyszer való­ban bekopogna? Visszafogad­ná?. .. Ajtót nyitna-e annak, aki kíméletlenül elhagyta őt. A táviratban csak annyit írt, hogy az anyja meghalt, ekkor és ekkor temetik. .. Csak ép­pen tiszteletből, illemből, a fa­lu miatt... Hogy ne mondja senki. No, lám, még az anyó­sa temetésére sem jött el! És nem Jött... Pedig szegény anyja még a halálos ágyán is emlegette. Meg akart bocsá­tani a vejének.. . Az utolsó óráján arra akarta kérni, hogy ne hagyja el a család­ját. .. Mert a Juli, a lánya még mindig' nagyon szereti.. .1 Hazaértek a temetésről. A kis Jutka már nagyon fáradt volt. Vacsorát adott neki és lefektette. Ö maga még hosz­­szan, szótalan elüldögélt az ablak mellett. így ült órákon át. Egyedül volt, de mégis a férjé­vel. Gondolatban, emlékeiben számtalanszor visszaidézte. Végre legyőzte a fáradtság és lefeküdt. Arra riadt, hogy valaki nagyon halkan meg­kopogtatta az abla - kot. Júlia felült az ágyon és hallgatózott. Egy ideig mély csend volt, semmi zaj nem hallatszott. Kisvártat­va aztán ismét felhangzott a halk kopogás, de ezúttal a konyha felől. Júliát borzon­gás rázta meg. A meghalt anyjára gondolt... Késői, szellemjáró órák... — Lehe­tetlen — dadogta. Sohasem hitt a szellemekben.-Lássan leszállt az ágyról, magára kapta .pongyoláját és az ablakon keresztül az ud­varra kémlelt. Teste megreme­gett az izgalomtól. A konyha­ajtó előtt egy férfi állt. . . A szíve gyorsabban kezdett ver­ni. A_vér az arcába szökött, keze remegett, amikor a ki­lincsre tette. Felkattintotta az udvari villanyt és kinyitotta az ajtót. Ijedt meglepetésében kezét a szájához kapta. A kü­szöbön, a kivilágított udvar homályából a férje toppant eléje. Egy darabig szótalan nézték egymást, mindegyikük a másiktól várta az első szót. — Hát... hazajöttem... — mondta a férje, és még min­dig a küszöbön állt. Júlia az első percben arra gondolt, hogy keménynek, dacosnak kell lennie. Már keresne is a szavakat, hogy elküdje, visz­­szautatítsa, de aztán mégis csak annyit mondott: — Jöjjön beljebb...! Az asszony szíve megtelt édes melegséggel, vére vadul száguldott az ereiben. Még mindig nagyon szerette a fér­fit. — Vétettem ellened — akarta mondani Pista, de nem találta a felesége édes-bús tekintetét, a visszautasító han­got sem hallotta. Pedig úgy képzelte el. Elküldi, vissza­küldi ahhoz a másikhoz, akiért elhagyta. Pedig az a másik most éppen úgy bánt vele, ahogy ő azelőtt a feleségé­vel. .. — A másik szoba most már üres, ho ott ellakhatnám... — mondta kérőn, magyarázkod­va. Az asszony nagy barna szeméből két kövér könnycsepp csordult a konyha kövezetére. — A lányát azért még meg­nézheti — mondta, és az első szoba felé mutatott. 13

Next

/
Thumbnails
Contents