A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-02-18 / 7. szám

Néhány hőpihe szállongott a levegőben, a hegyek fehér sipkáia felnyúlt a Szinyec tetejéig: a szürke fellegek terhüket kezdték rázogatni. Hideg volt. De mégis vidám, télies délután.

Az egész iskola kinn üvöltött a széles udvaron. A hatodik osztály jeleset a ta! valyről maradt tapasztalatokkal simították [ ki a csúszka-pályát, s vad kurjongaiásokkal avatták föl az elkövetkező napokra.

! Néha egyikük fel-fel borult, messzire repült kucsmája, mások viszont ősi ügyességgel csúsztak végig a pályán, szöges talpukat oldalt vetették neki a jégnek s cftkornyákat véstek bele sivítő reccsenéssel.

Fölséges mulatság lehetett. Mert mi, legkisebbek, csak irigykedve néztük a nagyok mulatságát, s ha néha valamelyikünk mégis rámerészkedett a pályára, a rohanó öregek vadul lesodorták.

Ott állottunk az egész első osztály, a sinkópáiya határán, s nedves orrheggyel szipákoltunk bele a hóhullásba. Vacogtunk, topogtunk, s ki-ki az első alkalmas pillanatot leste, amikor nekironthat maga is a versenyek versenyének.

A tízperces örömnek ebben a pillanatban vetett véget az egyik tanító úr, Keszler bácsi. Kiállott az iskola ajtajába, és hideg tenyerével sűrűn tapsolni kezdett. A taps helyettesítette a csengőt. A vékony tapsnak e hívő szavára gördülni, gurulni, rohanni indult a kucsmás hadsereg. Egymás lábát, csizmáját taposta mind, egész az osztály küszöbéig, ahol aztán elcsendesültek a hullámok, méla hallgatás váltotta fel a tízperces nekiszabadulás zaját, s csak a hőhullás suhogását neszezhette az ember. Az ember. A hatéves ember.

Mert a nagy izgalomban mi nem vettük észre a hívó jelet. Oj pályát leltünk a templomfal mellett, külön kicsiny versenypályát, a magunkét és Szudor Pál azonnal nekiállott, hogy megtisztítsa a hótól. Júliusi hévvel lendültünk neki, hogy szétkaparjuk a havat a fagyott patakszélen, és Szudor Pál, a vezér nagy csikorgásokkal nyitotta meg a nevezetes pályát.

Azonnal jobb lett, mint a hatodikosoké. Sikongva repültünk át veszedelmein, vad lihegéssel kerültünk ki a göcsörtös buktatókat. Pál Gyula máris elvágódott, fájó tagokkal, ám egyre vidámodó lélekkel sántikált vissza a pálya elejéhez, hogy sorbaállva újra kezdje a mulatságot.

Senki sem vette észre az izgalmaknak e trópusi hőfokán, hogy minden osztály benn ül már a padokban, s tölti fejét a mai napra rendelt tudományok maradékával. Lassan szállt ránk a szürke délután.

E pillanatban nyílt meg az osztály ablaka Bajszos arc jelent meg barna keretében :

— Hol a pokolban vagytok?

A hang egyszeriben kettémetszette a víg udvari lármát. Pillanat alatt torpantunk meg. Szudor Pál éppen a leghosszabb ívet. kanyarította, s oly biztosan ringott ideoda a pályán, mint a jólépített őceániáró hajó a hullámokon. De fele úton ugrott partra, megfordult röptében, s lihegő vágtával iramodott a folyosónak. Mi. többiek, nagy reszketőssel kísértük. Halotti menethez lehettünk hasonlók, amelynek élén deli paripa ficánkol.

Áporodott csizmaszag, sapkáknak, süvegeknek, ázott ködmönöknek illata ter- Jenegett az osztályterem dühödt melegében, savanyú tintaillattel vegyest. A kár-SZOMBATHY f gl I yB(E /

f J 7) • ff »ff

viktor I tíá BeS)i5 cbJ/OicspTjUjdföJ^cú/u/i

vallottak felé kárörvendő képpel fordult az osztály. Ogy állottunk az ajtóban, mint a nyáj zivatarkor. Senki sem mert közelebb lépni a dobogóhoz. Nagy, erős ijedelem reszketett bennünk. A szemek ijedten horgászták a nyugodt melegben számoló osztály pillantását. Egyszeriben még nagyobb melegünk lett.

— Na, ti híresek 1 — rántotta szigorúra mosolygós arcát Frenyó tanító úr — hol csavarogtatok eddig?

Csak szepegtünk ijedten, Szudor Pál, a vezér, a kályha mellett olyan aprókára húzta össze magát, mint a sün a pincében, ha bántják. A vert hadon már csak ítélkezni lehetett.

A dobogón ott állott a számológép, fenyegető száz fogával, ötven sárgával, ötven feketével. Kajánul vigyorgott. Épp e fagolyókat koccantgatta egymáshoz a tanító úr. Pihenő percekben szerettük elnézni e csattopett el. Tudományunk nem volt több, mint húsz fagolyó. Ám kevesebb lehett, ha több nem is.

— Szudor, te főcsúszkáló, mennyi az kettő meg három?

Szudor összehunyorította szemét, felnézett a mennyezetre, majd a csizmája hegyéből vallott:

— Hét! — vágta ki rövid megfontolás után.

— Szamár vagy, Szudor. Gyere ide!

Koccantak a fagolyók. Először kettő

perdült ki, aztán három.

— Olvasd !

Szudor jégtől dermedt keze óvatosan kapott hozzá a golyókhoz:

— Egy, kettő, négy, hat, hét. Hét, tanító úr!

— Pál Gyula, olvasd meg te.

Gyula odcoldalgott, s gyanakodva nézte a golyókat.

gó golyókat, amint halkan peregtek a vaslécen, s megkavarták a fejünkben a számok csodálatos varázslatát. Volt valami puhán álmositó e koccanásokban, ha nem fenyegetett közvetlen veszély.

Ebben az ádáz percben azonban a golyók fenyegető oldalukat csattogtatták, mert mint már annyiszor, most Is tudtuk, hogy e gépezettel történik a fegyelmezési eljárás.

De a vihar még egy pillanatig váratott magára. Frenyó bácsi figyelmét új látvány kötötte le.

— A sapkátok hol van?

A nagy izgalomnak közepette sapkánkat feljünkön felejtettük. Ki törődött volna ilyenkor apró udvariassági fogásokkal, amikor életről, máról, holnapról s a jövendőről van szó? Lassan csöpögött a hóié a kucsmákról és a sapkákról.

— Ide velük! — parancsolta le az olvadó tökfedőket a tanító űr. s már hámozta is fejünket személvesen. Minden sapkát, kucsmát magához vett, s letette a székre, gondosan.

— Vissza csak az ülhet, aki a számolást nem téveszti el. És a sapkáját is csak az kaphatja meg

Döbbenten álltunk. Dühödt hőség le— öt — felelte bizonytalanul.

Szudor elszégyellte magát. Befagyott a

tudománya.

Nyolcán voltunk, s felette nehéz kérdések röpködtek súlyos szárnyukkal felettünk. Néha sikerült meghódítani a számok rejtélyes világát, néha nem. Olykor rövid, szégyenteljes viták folytak a húszas birodalomban, máskor fölénnyel győztünk. Lihányi István szerint kétszer öt az tizenkettő. Klekner Gyuri nyolcat vallott. Szlovenszky Lacinak sikerült. Néha szavaznunk kellett. De egy negyedóra múlva lassan mégis engedett a koponyák fagya, lazultak az izgalom csavarjai, s már-már beretvaként hasítottak az elmék.

Csak Szudor Pál maradt következetes. Tetszés szerint cserélgette a végösszegeket, s vágta rá a kétszer háromra, hogy hat vagy hét. De a tanító úr nem veszítette el a türelmét. Mindenki visszakapta már a sapkáját, ült is a padjában szorongva, csak Szudor Pál teméntelen feje maradt födetlen.

— Ejnye, Szudor, kucsmátlan fogsz hazamenni I

Szudor arca olvadozott már nem Is izzadt. De micsoda ördög bújt ma a számológépbe, hogy mindig megcsúfolta őt.

10