A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-18 / 7. szám
a z első emeleten már a /\ csempézök dolgoznak. Ágnes figyeli őket. Két éve töri a fejét valami újításon, ami gyorsítaná ezt a munkát, pedig a csempézés így is szépen megy, de Ágnesnak semmi sem elég. Mindig rohanni szeretne, versenyt futni az idővel... vagy.... talán... önmagával. Azután indul a második emeletre. Gyors, biztos léptekkel halad az állvány padlózatán. Cement és mész illatát érzi. Aki messziről figyeli, nem ismeri fel benne a nőt. Viharkabát, gumicsizma, a fején kucsma. Nem éppen nőies, de aki építész, az nem járhat az állványon báli ruhában. A betonozók vezetője megállítja. ka után az otthon gondjai és a tanulás és... Gábor azt mondta, hogy elhanyagolja őt. „Nem igaz” — mondja szinte hangosan, mintha Gábor ott állna valahol a távoli fák között. Nem igaz! Mindent megkapott, amit egy férfi asszonytól megkaphat. Gondoskodást, puha otthont, ízes falatokat, duruzsol becézést és a szenvedélytől égő órák mámorát. Azután jött a keddi nap. Délelőtt tíz órakor vette át az érettségi bizonyítványát és tizenegy órakor volt a válópere. Nyolc daru nyaka hajlong körülötte. Acélból szót izmok emelnek hatalmas terheket, vezényszavak harsognak, betonkeverők csikorognak ,teherAz állványon — Elvtársnő, holnapra befejezzük a munkát! —jó, köszönöm! Mindig így tárgyal. Röviden, halkan, határozottan. Talán ezért szeretik a munkások. A vállalat igazgatója azt mondja, hogy „ez a nő beteg — logarléc van a szíve helyén.” Logarléc? Ágnes megáll az egyik korlátnál és elnéz, a távoli hegyek felé, ahol a tar ágak már arról susognak, hogy nemsokára tavaszt szül az idő áldott méhe. Mennyit járkáltak ott az erdőben. Nézték álmodozva a várost és találgatták, hol lesz az ő fészkük. Milyen fiatalok voltak és milyen erősek. Ö erős maradt, de Gábor nem. Egy éves házasok voltak, amikor Ágnes elhatározta, hogy leérettségizik az ipariskolában. Mindig tanulni vágyott, de hát az ő gyermekkorában hol tanúiban a nicstelen ember gyermeke? Ágnes tanult. Összeszorított fogakkal, minden erejét megfeszítve. Napi nyolc óra munautók kerekei hasogatják a föld sáros testét. Minden lüktet, mozdul, minden erő alakít, formál, hogy a gondolat tetté váljon. Es az ember, akinek akarata egybefonja a cselekvő erőt, fent áll a második emelet korlátjánál és elnéz az erdők felé. Nagyon fájt! Nagyon! Amikor tanulni kezdett, már elképzelte, hogy Gábor majd ott lesz az érettségi ünnepélyen. Valamikor a szülők mentek az úrigyerekek érettségijére. Neki már a férje jön,, mert a történelem így akarta. Mennyit álmodozott... virágcsokorról, Gábor mosolyáról, ünnepi vacsorától kettesben, és arról, hogy akkor majd... akkor már jöhet a baba. Nem így történt! Nagyon fájt! Délelőtt tíz óra van. Az épülő lakótelep első blokkjának második emeletén gumicsizmás, vihar kabátos asszony áll az állványon és elnéz a tavaszt érző hegyek felé. Szűkszavú, halk, erélyes aszszony. Építész. Azt mondják — logarléc van a szíve helyén.-M. Gy.FARKAS JENŐ! U * ti etegagyon Ű, ki halálba siet, már nem keres tarka virágot, ajka cserép lesz, a dal távoli zönge csupán. Víg patakok csobogása mihaszna tompa ígéret, s felhők fodra mögött reszket a gondolat is. Tapsra se csattan a két tenyere, míg nap sugarának bimbót bontogató fénye simítja szemét. Kásás hőlepedőn a tavasz bont enyhe virágot, s szárnyát lengeti már távol a fecskemadár. Még lágy tarkómra szorítom a két kezemet, de remélve lázrózsát terem az arcomnak gyenge hava. S míg az ablak előtt, szaporán csipegetve a hőst, b cinke beles rám, érzem, az élet erős és a halál menekül. Holnap, vagy meglehet, hogy pár nap múlva, reggel, mikor aranyló fényes üzenettel a fenyves örökzöld ágai között meglengeti karját a napsugár, hogy felébressze a szajkót és a cinkét; rám éjszakát borit az altató ... Dadogva mondom: egy... kettő... há ... há-rom... Es nincs tovább. Bordáim közt a penge végszalad, s amit még az se látott, ki szeret híven, az orvos meglátja majd szívem, s tüdőmbe néz. A hangok tompák lesznek, a kések élesek. — Ilyen lehet az emlékezet, midőn a csendes hangulat tavát régi boldogság sirályának szárnya borzolja fel. A perc szalad s az álom színtelen marad. Ha majd felébredek és lesz erőm, hogy réveteg szememmel megsímogassam az ablaküveget — megkeresem az első csillagot s elmondom neki: most már nem halok meg... Elek. Es aki vár, félt, szeret, észreveszi, hogy ébredő szememtől az a csillag még izzóban remeg. Ne félj. — Nem változom sokat Csak szemem lesz mélyebb s arcomat becézgeti a sápadt alkonyat. Homlokomra a hajnal harmatot szitál, s míg hallgatok, a régi szókat megleli szívem. Akkor majd vidám füttyre áll a szám, és aki szeret, meglátja fenn a csillagnak szemében visszanevető két mély szememet. Már az egész osztály öt figyelte visongó kárörömmel. Számokat mutattunk neki, sugdostuk az eredményt. De a harc ma határozottan nem az ő győzelmével végződik I Négy óra felé a tanító űr megúnta a vitatkozást, felkapta a kérdéses sapkát, s odavágta Szudor lába elé: — Vidd a sapkádat, fiam. Nagy szamár vagy, mondhatom. Ámde — és ezt senki sem várta volna — Szudor daccal pillantott vissza az osztály atyjára: — Nem viszem. — Miért nem viszed? — Mert szamár vagyok. — No, azért még elviheted. Tedd csak el. De Szudor Pál, kicsinyke férfiember, megkötötte magát. Apja ilyen karakán ember, a kovács. Tőle örökölhette ezt a nagy jellemét. Úgy ment haza födetlen, rá se nézett sapkájára, mely ott hevert a két padsor szűk utcájában árvultan. Hiába volt szép sző, fenyegetés, Szudor nem felelt vissza egyetlen szót sem, csak vette tarisznyáját, a könyvekkel, foltos irkákkal, féllgrágott almával benne, s hazarohant. Másnap egy ütött-kopott, széles karimájú kalapban jelent meg — valami orvvadász hogyta ott a kovácsműhelyben ősszel. De a maga kucsmájára rá se nézett, pedig, az — ha egy kucsma egyáltalán pilloghat — odaadó pillantásokat vetett gazdájára a pádról. A nagy kalapban járt teljes álló hétig. Csúfolhattuk: állta. Ám, egy hét múlva váratlanul felnyújtotta az ujját: — Tanító űr, már nem akarok szamár lenni. Tudok számolni ám. És azon helyben, még mielőtt valaki közbeszólhatott volna, sebesen lélegzetakadozva, kapkodva, hadarva elmondta ez egyszeregyet húszig. Aztán vissza is. Talán kiszaladt volna a százasok világába, és a csillagászati számoknál áll meg, ha a tanító úr oda nem lép hozzá, meg nem simogatja fejét s nem mosolyog rá vidáman. — Ugye, már nem vagyok szamár? — Tanító úr szó nélkül vette elő a bárányhőr sapkát, Szudor Pál kucsmáját, ünnepélyesen fejére tette a fiúnak, s így szólt: — Egész délután fejeden lehet a sapka, Itt benn is 1 Szudor Pál kiegyenesedett. Kék szemében most éppen olyan önérzet csillant meg, mint az apjáéban, ha a maga igazát mondja a kovácsműhely parazsas fényében. Apja intézte ilyen fejtartással ügyesbajos hivatali dolgait fenn, a megyénél. S most a fia is, apróka Szudor Pál, fejébe rántotta a nagyöblű kucsmát, s viszszaült a padba. Úgy, sapkástul egész délelőtt és egész délután; le nem vette volna a világért, pedig a kályha mellett ült, amit a hetes oly alaposan megrakott, hogy pokol volt mellette az élet. Ült és izzadt a sapkában, jó mélyen homlokába húzta csak egy szőke tincs szabadult ki alóla és kék szeme ragyogott bele a világba. Mert ember lett újra a szamárból, rettentő okos ember, mint apja, a jókedvű, vidámszavú kovács. 11
