A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-11 / 6. szám
Nílus Felivott minden harmatot a por, s Jöttél te, teremtő áradás. Püreségem pusztáján fa, bokor, s az ágakon virágfakadás. Már mész. Gőgösnek most se látszol. Tavaszi pompádnak nincs adója. Szűk medredben habokkal játszol, s várod, hogy újra üssön az óra. Míg déli nap fülledt hője tikkaszt, vizednek mélyén már gyűjtőd az írt, mely hűsítő borzongással izgat, míg partjaidon a fényre kúszva tavaszi bimbók titkos vágya nyit, s habjaidról álmodik a puszta. Taskent, 1942. IX. 2. Gur-Em ir (Timur szarkofágja fölött)' I. Ötszáz év avas álma leng körül. Falak beszédjén rőt nap fénye ül. Ondra Lysohorsky verseiből Mama Mama, úgy fekszel itt a durva deszkán, mintha életedben először pihennél. Mit tűrtél, míg kilenc gyermeket nevettél?! Foltoztál, hajnalig nyűtt a varrószerszám, a petrwaldi boltba vitted darabszám, es köves földeken sorvasztott a napszám. A szűk szarkofág fölött kupola. Kis helyen elfér országok ura, kitől rettegve félt a fél világ. Mit termett sorsa? Hol a rügy, virág? II. Zárt, hallgatag ajkad ritkán szőtt beszédet, szavaid lah dalok bánatából zengtek, mi gyűjtöttük őket, szóljanak helyetted — Lysza Hóra bérce tetőnkre sötétlett — e dalok keblemben dús humuszra leltek, s új szavakat termőn szívemből kikeltek. Viharként tűnt el. Elnyelte a múlt. így jár, ki bölcs mértéket nem tanult. Hol van a zsákmány? A sok katona?. Puszta temető lett büszke városa. Sóhajtva nyög a rom, a pusztulás. Száraz levél hull. Varjúkárogás. 111. A madárnak hiszek, aki énekel. Ki békére tör, annak veszni kell. Törlőm a port az arab szavakról. Félelem elmúlt kardtól, zsarnoktól. Múltat olvasok? Nem. Hisz a jelen véres árnyéka jár most is velem. IV. Látom a kényúrt, taposva gázol. Hegyek merednek széttört koponyákból. Látom a kényúrt, vérben, könnyben jár, •£ mintha parádén sétálna halál. >|j Frázisa kén, láng, vert népeket űz, g neki tűzijáték a vér és a tűz. •<-> Ez már nefritkő alatt fekszik itt, . fölötte csupán ólmos csend kering. 2 >. A név: Timur-Lenk „sánta vast“ jelent, rommá hullt minden, ahol megjelent. g Sírja fölött most halálmadarak. ;§ Félre, torz múltI A jelen fojtogat. Szamarkand, 1942. X. 27. Téged koporsó fed. Nekem dalolni kell. 'Ahol abbahagytad, én most folytatom, \ hisz a te utadon veled indultam el, psztravica partján, gyárban, hegyormokon, ’dombokra új kévék terhével érve fel. 'A mamát hallgatom, a mama énekel. 1932. VII. 20. A csipkebokor előtt Nem vágok semmire, csak nézni téged, ahogy a köves mostoha talajból nősz és virágzói, szerény csípkebokor. Mennyi szépség szólal világos szirmod fények csókolta halk rózsaszínéből. Mint égre mosolygó, átlátszó üveg nősz zöld kalászú rónák síkja fölé, fel a hegyekhez, mik kört koszorúznak, s hol pacsirta zengi, mit titkol az ég, zeng az azúrról, a fűzöld kalászról, margarétákról, a rét mosolyáról és dongó méhekről kelyhed ölében, amit könnyed szárakon ringat a szél, s honnan a reggel most harmatot csöppent ide a földre, hol pázsitban rejtve oly boldogan írom rólad e verset, eltelve a tavasz pompás ízével, és ujjongó szavam úgy osztanám szét, mint ahogy szépséged osztod, amelyről levél, szirom hull. De virágzó léted téled ittasult dalomban tovább zeng. 1958. VI. 7.
