A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-11 / 6. szám
Jirí Wolker utolsó napjai Tátraszéplakon 1923. június 26-án egy szép nyári vasáinapon érkezett Tatranská Poliankára Jirí Wolker, a fiatal cseh poéta, hogy gyógyulást keressen iüdőbajában. Ekkor, már szervezete legyengült, testét állandó láz kínozta. 1961. novemberében találkoztam vele a szanatórium új épülete előtt. Bronz mellszobra nyír és fenyőfák közül mosolygott rám Az új beteget, vagy látogatót jövőbe, tekintő arccal fogadja a költő. Bronzarcáról remény és élníakarás sugárzik. Sokan közönnyel mennek el előtte, de aki ismeri őt, az megáll, szembe néz vele, s önkéntelenül idézi Epitafjának szavait: „Huszonnégy évet élt., „Jifi Woiker, főiskolás, 1900. március 29 én született Prostéjovban, tüdővész, erősen legyengült szervezet!” így Irta be nevél dr. Michal Guhr a betegek felvételi könyvébe, két felkiáltójelet téve a mondat végére. ^ Wolker szüleit sem biztatja nagy reménnyel, mikor ezt írja: „Az eset nagyon komoly. Gyógyítható a beteg, de gyógyulása hosszan tartó, nagy fegyelmezettségre van szüksége, s jobban kell vigyáznia magára.” A költőt az akkor Tivolinak, ma Oravának nevezett faépületben helyezték el. Ezt az épületet a régi alkalmazónak és idősebb betegek „betegsegélyzősök házának” nevezték. A szerényen berendezett épületben éjjel még a villanyvilágítást is kikapcsoltak. Így aztán gyakran előfordult, hogy orvosi tilalom ellenére, gyertyafénynél születtek meg a legszebb s legszomorúbb hangú költemények. Így írta a beteg költő leveleit, így olvasott és tanult. Az éghajlátváltozás, a nyugalom, dr. Guhr és dr. Kuntsch áldozatos munkája nem maradt eredménytelen. A láz lassan csökkenni kezd, megszűnik a gyötrő, fejfájás, s a fiatalember négy hónap alatt 'tizenkét kilót hízik. A gyógyintézet al„Miért kell meghalnom, mikor elesni akartam...“ kalmazottai a „szanatórium élő reklámjá nak” nevezik. Ekkor már dr. Guhr is tudja, hogy köl tői gyógyít, ki lassan ismertette kezd válni az egész országban. Woiker szüleit nem csupán vigasztalni akarja, mikor igy ír hozzájuk: „Fiuk nagyon szimpatikus. Érzem, hogy átlagon felüli ember, s igyekszünk mindent elkövetni, hogy megment hessük.. Ám ez a „megmentés” nem volt oly egy szerű, min* sok mai beteg elképzeli. Bi zony túl nagy kiadással járt a szanató riumi gyógykezelés. Aki nem tudott fizet ni, az a Magas-Tátrában nem gondolhatott gyógyulásra abban az időben. Mikor Wolker az első heti számlát megkapja, kétségbeesetten írja szüleinek: .........ami legjobban aggaszt, az a szörnyű kiadás Tegnap kaptam meg a múlt hétről a szám lát, mely számomra fizikai fájdalmat oko zott. 574 korona egy hétre! Ha még hozzászámítom a tejet, sört, kiszolgálást, akkor több mint 600 koronára rúg az egy heti kiadás. Ez szörnyű! Hiszen ennyi pénz Prágában is elég lenne egy hónapra I" Pedig ez még nem jelentett mindent. Dr. Guhr prospektusa említi, hogy .........a beteg ezenkívül külön fizeti az ásványvizet, az orvosságokat, az esetleges operáció diját, fizet az injekciókért, a röntgenvizsgálatokért, fürdőért, a rendkívüli vizitekért, az ápolásért stb., stb....” Mindez eszembe jut, mig itt ülök Wolker tavacskájának partján. Kis tó. Valamikor pár nyírfa hajolt fölé, most magas fenyők néznek tükrébe. Talán a költő arcát keresik, aki itt írta egy kis tapadón utolsó verseit. A tátrai levegő jó hatással volt Wolker szervezetére, de a hirtelen változó időjárás végzetét okozta. Alighogy visszanyerte erejét, egyik sétája alkalmával a „Zita stena” alatt elérte a vihar. A költő dideregve, csuromvizesen ért haza. Pár óra Jirí Wolker mellszobra múlva felszökött a láza, visszatért régi fejfájása, tüdőgyulladást kap, s állapota most már komolyan veszélyes. A négyhónapi javulás egyszerre semmivé lesz, s Wolker —bár az orvosok titkolják előtte — érzi, hogy a harcot elvesztette. Utolső napjaiban kínosan kiált fel: „Mért nem mehetek veletek, elvtársak? Mért kell meghalnom, mikor elesni akartam?” De titokban egyre reméli, hogy meggyógyul. A kritikus napok november közepe táján következnek be. A kimerült költő egyre gyakrabban veszti el emlékezőtehetségét. Sokszor önkívületbe esik. November 28-án kezdi írni Epitafját. Tudja, hogy huszonnégy éves korában meghal. Az orvosok agyhártyagyulladást gyanítanak. Édesanyját nagy szeretettel és ta-Wolker tava Tátraszéplakon (K. Janicek rajza) pintattal készítik elő a szörnyű végre, s megengedik neki, hugy december 2-tól kezdve fia mellett lehessen. így aztán az édesanya olvassa fel fiának a tömegesen érkező leveleket Kedvesen ír ezekről a percekről: „... Leveleit én olvastam fel neki. Voltak e levelek között különösen szépek, tele szeretettel, részvéttel iránta, akit a »Súlyos órák« oly kedvessé tettek azok előtt, kik ismerték verseit. Boldogan mondogatta: »Látod, édesanyám, mennyien szeretnek s hányán kívánják, hogy éljek, hegy meggyógyuljak. Mért nem teljesülhet hát az óhajuk?!«.“ Csupán azokat a leveleket olvasta el egyedül, melyeket szerelmétől kapott. El tudom képzelni, mily örömet szereztek neki az imádott Mánicka sorai. Költő volt és szeretetre vágyott. S mint költő és beteg, százszorta inkább tudott szeretni, mint más ember. Kórházban levelet kapni!... Ez kimondhatatlanul sokat jelent. S levelet kapni valakitől, aki szeret, félt, visszavár és, aki tudja, hogy sorai többet jelentenek még az orvosságnál is —, az ilyen percek talán napokkal hoszszabbították meg a költő életét. November utolsó napjaiban újra levelet kapott. Mánicka írta. Wolker idegesen tép-14
