A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-04 / 5. szám
Annak a falunak a bolondját Blasnak hívták. Régebben, amikor még nem halt meg. Pereli'jondo, az előző bolond, akinek sikerült elfelejtenie, hogy valaha Hermenegildo volt a neve. Bias még csak egy kissé iifődött legényke volt, körtetolvaj, a faluban szállongó dühök és kószán röpdöső pofonok céltáblája, sápadt, hosszűkarú, magányos és reszketős. A falu csak egy bolondot ismert el, egy bolondnál nem bírt el többet, mert kis falu volt, és Bias Herrero Martinez tudta ezt, tiszteletben tartotta a szokásokat, ott csámborgott a fenyvesben vagy a szérflskertek alatt, és soha nem Jött túlságosan közel, amíg arra várt, hogy Perejilondót, aki már nagyon öreg volt, — a lába elől, a papok hátul — elvigyék a négy íJeszka között. A szokás szokás es tiszteletben kell tartani. A környékbeli öregek gyakran mondogatták, hogy a szokás a királynál is nagyobb úr és legalább olyan nagy úr, mint a törvény. Bias Herrero Martinez tehát, aki úgy orrontotta meg életét, mint a vizslakutya a rókalyukat, és mint a jó eb nem lázadt soha, tudta, még nem titötött az ő órája és akármenynyire fájt is a szíve, nyugton maradt. Valóban, még ha úgy látszanék . is, hogy nem, mindenre jut idő ebben az életben. Bias Herrero Martineznek kicsi volt a feje és nagyon uborkaformájú kancsi szemű volt és kicsit kiálló fogú, horpadt koponyájú, keshedt mellű, nyáladozó, szeplős és lőcslábú. Vérbeli bolond, ahogy az Isten rendeli, nem pedig akármilyen bolond, akinek orvos keli^hogy megállapítsa bolond voltát. Jóságos volt és gyengéd hajlandóságú, a beteg ökör esdeklő mosolyával mosolygott szüntelenül, és mosolygott akoris, ha telenül, és mosolygott akkor is, ha tgy követ vágtak hozzá, mert hát a falubeliek, ahogy mondani szokás, nem voltak érzékeny lelkületűek. Az apró, menyétarcú Bias Herrero Martinez fülét mozgatta — egyike volt ez különös képességeinek annyi nép gyűlt össze, hogy Bias csaknem hétszáz csutkát szedett a dobozba. Ez a doboz volt Bias Herrero Martinez egyik büszkesége, gyönyörű, mély doboz, csillogó sárgaszínű, egy kagyló s néhány angol sző volt ráfestve. Amikor Bias befejezte a csikkszedést, úgy futott a Pe-Camilo Jose Cela A falu bolondja — és a kőcsapás nyomán kiserkent sovány, vizenyős rózsaszín vérét nyalogatta, még valami, megmagyarázhatatlan, fintorral mosolygott is hozzá, talán csak azért könyörgött, hogy a második kőcsapást ne ugyanoda kapja, ahová az elsőt. Perejilondo idején, vasárnap az egyetlen napon, amikor Bias némi jogot érzett arra,; hogy a falu utcáin járjon, bolondunk az énekes mise után; leült a Luisita kocsmája elé,' és várt vagy két-három óra hosszat, hogy az emberek az ürmös felhörpintése után hazamenjenek ebédelni. Amikor aztán a ír isíta kocsmája kiürült, vagy legalábbis eléggé megritkultak odabent a vendégek, Bias belépett, mosolygott és bemászott az asztalok alá, hogy összeszedje a cigarettacsütkákat. Akadtak szerencsés napjai, két éve, mikor az az előadás volt, rejilondo házához, hogy a nyelve is lógott bele. Perejilondo már vén volt és járni is alig tudott. Bias így szólt hozzá: — Perejilondo, nézd, mit hozok neked. Örülsz? Perejilondo a legreszelősebb tücsök-hangján felelt: — Igen... igen... Az‘án kapzsi kis heherészéssel belemarkolt a cigarettacsutkába, csak úgy szemre kimarkolt vagy féltucatot és odarakta Bias elé. — Jó voltam? Most örülsz? — Igen... igen... Bias Herrero Martinez fogta a csutkáit, kibontotta őket és megsodort belőlük egy cigarettát. Lett, amilyen lett. Olykor vastag szivarra sikerült, máskor viszont vékony volt, mint a szalmaszál és még csak nem is szeleit. Balszerencse! Bias a Luisita kocsmájában gyűjtött csutkákat mindig Perejilondónak adta, hiszen Perejilondo volt a rangidős bolond, a falu minden cigareHavégének jogos birtokosa. Majd ha Blasra rákerül a sor és ő fog gazda módján rendelkezni minden csutkával, ő se fogja megengedni, hogy egy új bolond megkaparintsa őket. Még csak az kéne! Bias Herrero Martinez tudata legmélyén konzervatív volt, szigorúan tiszteletben tartotta a fennálló világrendet, és tudta, hogy Perejilondo a hivatalos bolond. Mégis, aznap amikor Perejilondo meghajt. Bias nem tudta elfojtani az első örömkitörést, kezdte hányni' a cigánykerekeket, ugrált, mint a bakkecske, kint a réten, ahová inni járt. Aztán rájött, hogy ez helytelen, és indult, hogy sírjon egy kicsit és bűnbánatot tartson ama Perejilondo földi- maradványai felett, akinek sírjánál senki sem bánta bűneit, senki sem sírt és nemis fog sírni már soha. Több vasárnapon át kihordta neki a cigarettacsutkákat a temetőbe, levette a maga féltucatját a többit meg gondosan elásta a rangidős hantján'. Később aztán ezt lassanként abbahagyta, és végül már öszsze se szedte mind a csutkáikat, annyit szedett fel, amenynyire szüksége volt, és hagyta, vigye a maradékot, aki akarja, aki utána jön. Perejilondót elfeledte, és észrevette, hogy valami furcsa dolog történik vele: különös érzés vdlt lehajolni egy cigarettecsutkáért, úgy, hogy már kétsége sincs afelől, hogy a csutka csakis az övé... ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása KOMLÓSI LAJOS: Fog// ú z ä s Kovács kivörösödött, vastag szemhéjai kuksolt az ágy szélén, és borzadva gondolt az elkövetkezendő éjszakára Kovácsnak a foga fájt Iszonyatosan. Kovács az olyan típusú emberek közé tartozott, akiknek gyakran fái a foguk és akik az utcán a villamoson, két akta elintézése között merész elhatározásokat szövögetnek: no. holnap elmegyek és kidobatorn ... Másnap azután a fogorvosi rendelő körül csellengenek, ha ismerős megkérdi: hová, merre? — csak annyit mondának egész egyszerűen: kidobatom ezt a nyavalyás fogat Kovács már harmadik éiiel nem aludt, és nappal szabad ideiében a fogászati rendelő körül kószált és figuelte a ki be járkáló embereket Pufók, dnaadt arcú zsebkendőjüket az állkapcsukra szorító emberek siettek befelé és néhány perc múlva könnyedén, felszabadultan, mosolyogva főttek ki. — Arany keze van ennek a doktornak, úgy kiemelte a zápfogamat, hogy meg se nyikkantam. Pedig ilyen háromágú gyökere volt — mutatta a három belső uffán egy vézna, kopasz emberke egy nőnek. Kovácsnak Is a zápfoga fájt, amelynek nyilván szintén olyan háromágú gyökere lehet, mint a kopaszénak. Ha a kopasz kibírta, a mindenit, kibírja ő Is. Dühödt, nekikeseredett léptekkel elindul a fogászati rendelőbe. Éppen jókor, az ápolónő kinyitja az ajtót, hogy behívja a következőt. Rámosolygott Kovácsra, majd biztató hangon mondta: — Tessék! Az ajtó félig nyitva volt és Kovács látta, amint a légnyomással szabályozható, „kényelmes” szék mellett egy tálcán csillogtak, villogtak az ablakon behulló fényben a különféle szúró és kaparó szerszámok. Az orvos az asztal mellett ült és egy képeslapot forgatott. Kovács lábai gyökeret vertek. A másodpercek őrült gyorsasággal rohantak. — No, tessék — hallota a nővér hangját. — Kérem, izé én... egy kopasz embert keresek... Bent az orvos letette a képeslapot, és kiszólt: — Mi az, nővérke, mit akarnak? — Valamilyen kopasz embert keresnek. — Kopasz embert? Itt nincs. Talán az volt kopasz, akinek az előbb húztam a fogát... — Már elment — közvetíti a nővér Kovács felé. Még egy mosoly és kattan az ajtó. Kovács felszabadultan sietett kifelé az épületből. No ezt megúszta, és örömmel gondolt arra, hogy most itt van kint a ragyogó napfényben, ha akarja, a parkba mehet vagy a standra fürödni, azok a rettenetes szerszámok pedig ott maradtak. Egy mélyet lélegzett és elindult a híd felé. Kovács három gyökerű zápfoga azonban mást gondolt, és újra elkezdte bal 12
