A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-02-04 / 5. szám

ft

11

panta rhei mint a tükrök

Szántók, rétek között dalol az ár, A tudás csak tudás, biztos kemény,

mélyében ékes, szárnyas nap lobog, mint szerszámaink éle, jó nyele,

felhők, fák, partok, egek árnya száll, fény és nap az embervilág egén,

elúszik, fut, folyik minden dolog. s lehet éj, tőr, orgyilkos fegyvere.

Már minden együvé folyt, s hömpölyög, Lehet a szorgalom, küzdés árán

egyetlen mozgó tengerré dagadt’ a földlakók jussolt s szerzett joga,

csak én, csak én gyötrődöm, őrködök lehet ár, ajándék vagy zsákmány,

e mozgó mindenség fölött-alatt. kiválasztottak féltett birtoka.

Kínoz és fáj a mozdulatlan ész. Fitymálja sorsodat — balszerencséd,

Ám a szem, fül figyel, tapint a kéz: olyan mint a tükrök, pontos lencsék,

érzékeimben dúl e roppant ár. közömbös, mint a puszták hűs szele.

Folynom kell — és folynom csak úgy lehet, Mindegy neki, nap-e vagy éjszaka,

ha rábízom a képzelt terheket, nincs vágya, bűne, jó vagy rossz szaga;

s megújhodok mint a Főnix madár. jó és rossz — attól függ, ki él vele.

B^bo* 6 s z ° n e 11

kisdiák reflektor

Rajzlap, körző, tus hever asztalán; Egy kis wolfram s finom, fehér acél

merengő, furcsa kedve van neki, részecskéiben fürge áram dúl;

két ujjúval — csak unalmában tán — két pólus közt zárt önmagába tér,

a földgömb kicsi mását pörgeti. hőt, fényt lobbant s az űrbe szabadni.

Engedelmes földrészek, tengerek Talán fényévek távolába ront.

forognak el kigyúlt szeme előtt. Hová lett? — kérdi még az értelem:

Játszik, vidul a kis diákgyerek, izzik valahol — kicsi, árva pont,

s ujjábán, lásd — félelmetes erők. s fölissza majd a nyüzsgő végtelen.

Állj meg, idő: micsoda pillanat... ? ! A roppant éjben mi is így vagyunk.

Glóbusz pörög két vézna ujj alatt az anyag kigyúlt, izzik szép agyunk;

s elképzelt, roppant óceán hörög. fénye csillagfények között kószál.

Dalold, tenger a holnapok dalát: S csak egy a fontos, hogy izzott, fénylett,

a meglett férfi csillagokra hág oly mindegy aztán hová, mivé lett,

és ujja közt a mindenség pörög. ha elpattant, kihúnyt az izzószál.

jóság nem szolgának

A jóság: áldott, drága kéz, anyád Nem szolgának, cselédnek jöttem én,

eres, fáradt keze, mely óv, vezet, aki lapul és jutalomra vár;

bár lépte halk neszét, zaját ember vagyok, értelmes, büszke lény,

elnyelte rég a szürke kövezet — aki magát adja, de nem szolgál.

kéz, mely ápolja vérző lábadat, Szabad, és szabad tettre, szóra int,

kötés, kenőcs, az orvos műszere, fölmagasztalja őt a szenvedés,

csendes kórház és proletárhadak elég neki az étel, tiszta ing,

dübörgő lépte, töltött fegyvere — mely zsoldnak, jutalomnak is kevés.

friss pékcipó, mely hűs polcon csücsül, Megtermi csöndeskén az álmokat,

demokrácia, mely óv, becsül, gyümölcse érett szó és gondolat,

neveli csacska lányod, kisfiad — s igaz ügyért heviil, ha pártot áll.

és munka, meghitt közösség, család, Gyűlöljék bár a cinkos törtetők,

egy drága asszony s kedvelt hű barát, osztálya, népe óvja, érti őt;

ki egyszer holtodban is megsirat. küzd és él, de nem szolgál — nem szolgál.