A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-04 / 5. szám
ZALA JÓZSEF Vallomás Tudjátok -e, mennyi erő kell ahhoz, hogy úgy lássatok, amilyennek látszom? Tudjátok-e, hogy indulatból szőve borult *szememre szelíd barna bársony ? Tudjátok-e, hogy bárdolatlan szóra hányszor vetettem jölneveltség orvét ? Tudjátok-e, hányszor kell mosolyognom, pedig helyette zúznék, összetörnék formát, kölöncöt? Ezt a különcöt meg sem ismernétek! Vélt erénye így lenne undok vétek. Tudjátok -e, hogy igazabb úgy lennék/ s lekopna rólam a megszokott festék! Képmutatók közt külön lettem én is. Mi lenne, hogy ha szabálytörőn mégis lerántanám a rámkötött álarcot? Meglátnátok a végnélküli harcot, melyet magammal, s a világgal vívok! A nyugalom, amit óhajtok, hívok zaklatottságban, mely kísért és vonz még, semmi más, csak torzkép! I DÉNES GYÖRGY: Asszonyszívek Asszony szívek, aszonyszívek zengő ezüstharangok, i ti kedvesek, fészekrakó j hófehér oadgalambok, a ti szenvedd, ti hű szívetek, ti könnyes szép virágok, asszony szívek, asszony szívek, szikrázó gyertyalángok. Asszony szívek, asszony szívek, a világ csupa átok, ti gyógyítsátok meg, szívek a szenvedő világot. Ti gyógyítsátok meg, szívek virágos tavasz-ággal, zengő ezüst harang ok, j a remény jó szavával. Asszony szívek, asszony szívek, tirátok vár az élet, ti szőttök égszínkék mesét a holnap gyermekének, s ha csőkotokkal útra kel, ; ne érje soha bánat. : Asszony szívek asszonyszívek, ti drága élettársak. Alkonyodik... A csöndes házak fényei megbékéljen, halkan világítanak. Ragyog a hó: örül, hogy közeleg a téli éjszaka, s erőt gyűjthet a másnapi csillogásra. A szélfútta faluvégen óvatosan lopakodik toronyirányt a hideg sötétség. Ittott meg-megbotlik a kutyaugatásban, de mégis eléri az első, aprócska házikót. Benn csönd és nyugalom. A villany nem ég, csak a tűz mozgatja sápadt, vérző lángujjait. A sűrű homály igyekszik barna vattába kötözni. Egy öregasszony nézi szótlanul. Nem sír, nem imádkozik. Ol és mozdulatlanul figyeli a nyugtalan lángokat. Szemében kis csillagok gyúlnak, melyek mögött egy befejezett élet árnyai lobognak. Alkonyodik. Villog a tűz... Lángjában felbukkan egy mezítlábas iskosláslányka, aki leckeírás közben is kisebb testvéreit ajnározza. Utána fürgén futkos a jószágok között. Segít az édesanyjának. Gyertyát gyújt az istállóban, vizet készít a sajtárba, szénát a jászolba. A Szegfűnek hálásan fényűik a szeme, s ő szelíden simogatja. Ö, de régen voltl Még most is hallja a párolgó tej sistergő zúgását, s érzi a jóízű párolgó illatát. ___Aztán jöttek az első igazi nyarak. Tizenkétéves volt, amikor már a tarlón hált. A részesaratók nem jártak haza a messzi búzatáblákról. ... Tizenöt éves. Teste barna és izmos. Lángragyújtotta a nyári éjszaka. •7— Ö de régen volt! És milyen világosak voltak akkor még a nyári éjszakák! Az első szerelem óriási fává nőtt. öt gyermek növekedésében bőven volt bánat is, öröm is. Az emlékek bársony ujjai újra meg újra elé rajzolnak valamit. Lehunyja szemét. Alkonyodik... Villog a tűz... KOVÁCS ISTVÁN M a g á n y Örült háborúk sikongnak benne. Férjét elviszi egy virágos vonat. A nagyobb gyerekek sírnak, a kicsik ijedten lapulnak babos szoknyája körül. Füttyent a gőzös. Lobognak a kendők, fátyolosán a szemek. Nehéz pillanatok .., Nehéz_gyászos, özvegyi évek követik. Fér-; jét elnyeli a front jeltelen tömegsírja. Sokáig olyan vékony volt a kenyér a gyerekek sovány kezében, hogy egy haldokló gyertya is könnyen átvilágította. A sok rossz után azonban már csak jobb következhet.. . Nőnek a gyerekek — s keresnek is már. Felcsillan a remény! Talán, talán... kisüt egy kicsit feje fölött a nap. De az alkony és a homály egyre sűrűbbé válik. A sötétségből előtör a második nagy háború. _Két szép fia odavész a céltalanság vá-; góhídján. Lobog, villog a tűz__Meleg van a ko-: pott bútorok mozdulatlan árnyai között. Mégis megborzong. Megsimitja ráncos homlokát. Szemét felnyitja. Körülnéz. Keres valakit. Keres valakiket. Fényképek sötétlenek a púpos falakon. Elmosolyodik. Legkisebbik fia is rég férfivá nőtt már a viharos, futó időkben. Hét unokája jut az eszébe, akiket nagyon szeret, de akik három országnyi távolságban élnek tőle. Aranyos csöppségek ... Kinyújtja fonnyadt karjait, de hiába. Csak a csönd marad" a két tenyere között. A szúette asztalon levelek lapulnak. Az egyiket Osztraváról, a másikat a Dunántúlról, a harmadikat meg a havas Kárpátaljáról hozta a posta. Ó, de széles is a világ! A levelek átjönnek rajta. Benne van az unokák kezeírása is, de a holt papír csak a szívét keseríti. Szó, és kacagás kellene helyette ... Felhő borul megfáradt, fehér arcára. Szeretteit évek óta nem látta. Talán soha nem is fogja. Szétszóródtak testéről életének drága gyümölcsei, a rohanó idő messze sodorta őket. Távoli tájakon vertek gyökeret. Ű itt maradt... Itt kezdte — s itt is fogja már befejezni... Sötétedik___ Minden mozdulatlan, s mégis reccsen az ócska padló. A nehéz évek súlyos emlékei lépkednek rajta. Kint már világít a hó. A vén szilvafák feketén állnak a nyugtalankodó esti szélben. Néha meg-meghajlanak, mintha elhullott fehér virágaikat keresnék. A bokrok összebújnak, hogy ne fázzanak. A kályha is fárad. Fénye tétován fut körbe a sötét falakon, s megbúvik a sarokban gubbasztó vetetlen ágy alatt. A drót végén a villanykörte is mozdulatlan. Ogy fülel, akár egy lesben álló óriási fekete pók. Az öregasszony mélyet és hosszút sóhajt. Érzi, hogy jó lenne még egy kis ragyogás, egy kis biztató sugár, már nyúlna is a kapcsoló után, de nem ereszti a magány súlyos zsibbadása. Az éjszaka lassan eléri az ablalkpár-i kányt. Benéz, halkan kocogtat... A bóbiskoló asszony felrezzen. — Ki az? S már tipeg is ajtót nyitni, de csalódottan ül vissza a csönd kopott küszöbé-: re. Lelke meggörnyed ősz hajának lemér-í hetetlen nehéz súlya alatt. Ül, és mozdulatlanul, borzongva nézi a kialvó, hideg lángokat*** 10
