A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-02-04 / 5. szám
Franz Fühmann: Talál ... Megváltottam a jegyet Nyugat- Berlinbe. A Reichsstrasse megállónál szálltam le, s belevegyültem a lassan mozgó áradatba, mely lomhán hullámzott a köves mederben. A mellékutcákból beömlő patakok csak felduzzasztották a áradatot, mely lassan, teljesen kitöltötte az utat, s megtorpant. Körös-körül moraj: beszélgetések apró hullámai csapódtak a fülhöz, majd belevesztek a száz mormoló hang keltette tompa zsivajba. Beszéltek időjárásról és a közelgő hétvégről, ételrecepteket és befőzési eljárásokat mondtak el egymásnak, olcsó bevásárlási forrásokat közöltek, két mellettem sétáló testes hölgy egy bizonyos Heidrun kisasszony küszöbön álló esküvőjéről £pj tette ki véleményét. Amint beszélgetésükből kivettem, a kisasszony egyiküknek unokahúga, a másiknak meg szomszédja volt, s a szomszéd azt kérdezte, vajon egy tea-készlet megfelelő ajándék volna-e vagy már van ilyesmije az ifjú hölgynek, s a nagynéni azt mondta, hogy az isten szerelmére, ne verje magát költségekbe, mire a szomszédasszony kijelentette, hogy olyan rendes fiatal hölgy számára, mint Heidrun kisasszony, semmiféle ajándék nem túl drága. Két élénken társalgó idősebb férfi arrébb taszította a hölgyekete, s felzárkózott mellém. Enyhén svábosan beszéltek, s alkamasint polgármesterük személyzeti politikájáról tárgyaltak, mert: hallatlan — mondta egyikük —, hogy nem ő, hanem egy bizonyos Nottinger űr lett a főtitkár, s ezt a tényt a másik úr is felháborítónak találta. Ez a megbízás csakis társát illette volna meg, nem pedig Nottingert, mondta, s meg is indokolta véleményét: először is Nottinger úrnak jóval rövidebb a szolgálati ideje, másodszor megközelítően sincs annyi tapasztalata, mint a mellőzöttnek, harmadszor meg az egész csak politikai fogás. De csakhamar nyilvánvalóvá lesz majd, mire vezet az effajta politika, meginog a bizalom, s ez a rendszer már nem tarthatja így fenn sokáig magát. így a két baloldali szomszéd ; jobboldali szomszédjaim, egy joviális házaspár, a rossz berlini konyhát szidták. A férfi azt mondta, még ma éjjel visszautaznak Frankfurtba, az asszony azqnban úgy vélte, ezt mégsem lehet, mert holnapra Goldmannékhoz hivatalosak, és az ember sóhajtva hagyta rá, hogy tényleg maradniok kell, Goldmannék túlságosan fontosak, semhogy egyszerűen ejthetnék őket. Előttem összekulcsolt kézzel egy k o z á s párocska : lassan haladt előre a mormoló tömeg, időnként beszédfoszlányok hulláma vált ki belőle: beszéltek időjárásról, szünidőről, a gyermekek legújabb bizonyítványáról, eljegyzésről, esküvőről, válásokról, születésekről és halálesetekről; hallottam üzletkötésről, szállítási határidőről, moratóriumokról, kölcsönügyletekről, cégjegyzésről és árhatárról ; ajánlották ezt a fodrászt, de óvtak amattól az ügyvédtől; megtárgyalták a szív, az epe, a vesék, a gyomor, a tüdő és a lép állapotát. A mindennapok hangjait hallottam mindenféle dolgokról, csak az egykori hazára nem vesztegetett senki egy szót sem. Nem is érdekelt senkit; azok, akik az áradatban mozogtak, már mind megtelepedtek valahol, s hivatásuk volt, munkájuk, kicsiny és nagyobb gondjaik voltak; többnyire negyvenötven évesek mentek itt, több férfi, mint asszony, s inkább aggastyánok, mint fiatalok, középosztálybeliek: nyugdíjasok, háziasszonyok, írnokok, tisztviselők, kereskedők, iparosok, kis vállalkozók — egy kényelmes, nem siető áradat, hétköznapi, nem gonosz arcok. A térről, amely felé az áradat ömlött, időről időre zene csapott meg, dobok peregtek, sípok sivítottak, három dobütés után négy sípszó és hirtelen fintorra fordult a derék könyvelő, a szatócs meg az iparosasszony arca, s az áradat elözönlötte a teret, és a zenekar az egerlandi indulóra zendített rá. Balról örvény támadt; magasan, mint sziklák a tengerből, romok és állványok emelkedtek, s az ár hosszú, fekete tűzfalat sodort; sípok sirályvijjogása, trombiták recsegése ; sodródtam a tömeggel, hallgattam az egerlandi indulót, hirtelen nem Nyugat-Berlinben voltunk és nem tíz évvel a háború után, s a hegyekből szürke katonák zúdultak le, mellükön és sisakjukon a sas, s a sas karmaiban a fekete jel... Láttam, hogy törtek szilánkokra a cseh üzletek cégtáblái a földön, csörömpölnek az ablakok, s üveg-zápor szakadt ; kiáltásokat hallottam, metsző, fülhasogató kiáltásokat, amelyek hirtelen elnémultak, s a sípok tovább fújták a dallamot. Az emberek is ezt zümmögték, énekelték ; zászlók emelkedtek a magasba, rajtuk griffek és héják és keresztek és szuronyok, és zászlók dombokkal, szelíd fákkal és angyalokkal, és szőlőfürtökkel, és (Folytatás a 14. oldalon) UJ Qí MJ o K. o; «0 u. ÜLI «✓> N O cd t— LU CL. Védtelen állok a tenger télben. Önszínű vakság, kilátástalan szürkeség övez, a szétfolyt tájon komor zátonyként, egyedül vagyok nyugtalan szempár, sajgó idegzet. — A naptalan nap ködbarlangjában testtelen zajok szárnya iitődik a fénytelen űr nyirkos anyagján: életlen, lomha, surranó nesz szól. Dalt ha most várnék — hasztalan várnomt Ha van is élő torok széliében, letört, kedvetlen nagy-nagy madáré, nem vidámító — daltalan szerv az. Most kétszeresen kevés szín villan vigasztalan kép, ha belenézek a fagyos tócsa kopott tükrébe. Rezeda, szekfű, a korcs paréjjal egyszintre süllyedt — illattalan szár, dísztelen csutka lett valamennyi: színtelen, szikkadt szerény tollrajzuk arra való, hogy léptem zörögje; ám a szívemben most felsugárzik egy nyárillatú, zöldbársony emlék. — Itt álltam már a nyár idején is csupasz karokkal, csurgó napfényben, lépteim szelíd füvek titkolták, szorgalmas ének pacsirta szárnyon tört fel az égre, leányhang ívelt s mély férfi-tónus bíztatta egyre., t termő idő volt, mélyen beszívtam az új kalászok leheletét és mohó szememmel annyit öleltem a messzeségből szabad szívemre, szinte az egész világé lettem. — Most, hogy nyirkos, naptalan nappal ködbarlangjába zárkózott minden, csak én maradtam ott, ahol álltam esőben, fagyban, mert gyökér módján köt meg a féltés belső parancsa — míg mellettem az évszakok pajkos fogósdit játszva vonulnak egyre, egy tenger ködben, aqyviVanásként reszketve sejtem az őrült atom ölelésében halt világ képét, s nagyon is értem a virágszálak törékenységét, a kacaj-csengés, illatok s izek múlandóságát — Azért is állok e nagy vakságban kétszerié ébren, szikla szilárdan: Őrködöm, hogy csak téli alvásra, ne végképp vesszen, zuhanjon minden egy naptalan nap ködbarlangjába.
