A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-12-10 / 50. szám
MARTIN BENKA műtermében M. Benka műterme nemcsak a műért ők, de a nagyközönség előtt is nyitva áll Ha a mester műtermében nem látnánk a festőállvényokon megkezdett, félig kész vásznakat, azt hlhetnők, hogy képtárban vagy műzeumban járunk. Bizonyos értelemben Martin Benka. nemzeti művész mártonl műterme valóban képtár. A vesztibül és az atellör falairól a jellegzetes szlovák hegyi táj drámaisága és a tipikus szlovák emberek büszke tekintete sugárzik a látogatóra. Martin Benka már jó néhány Iskolán. Hallhatunk a prágai művészeti életről, Kalvoda iskolájáról, ahol a mester először tanult, majd később egész a második világháború előestéjéig tanított. Mérhetetlenül gazdag M. Benka nemzeti művészünk emlékeinek tárháza. Gazdag és tanulságos. Mert míg művész lett belőle, sokat kellett dolgoznia és főként harcolnia. Gyakran önmagával is. „Nehéz feladatokat adtam évtizede csaknem kizárólag Szlovákia hegyi tájait festi, azt a tájat, amelyet a földművesnek a szó szoros értelmében véres verejtékével kell kiragadnia a csodaszép ám mostoha természet karmaiból. Nyilván ez is befolyással volt az egyik legnagyobb szlovák festő monumentális életművére. E monumentalitás, melyet a látogató a művész mártonl pompásan berendezett műtermében megcsodálhat, nemcsak a műértők, de a nagyközönség számára is hozzáférhető. A művész ugyanis bárkit szívesen fogad műtermében. Itt megismerkedhetünk nemcsak a festő művészi fejlődésének egyes szakaszaival, hanem M. Benka göröngyös buktatókkal teli életútjával is. Olyan emberekről hallhatunk, akik már ugyan nem élnek, de akiktől annak idején sokat tanult a mester és olyanokról is, akiket néhány évig ő tanított a bratislavai Képzőművész! Főmagamnak és nehezen is tudtam megbirkózni velük. Megsemmisítettem, eldobáltam, átfestettem, szőttéptem és elégettem a telirajzolt papírlapokat és megfestett vásznakat, eldobáltam az ecseteket és festékeket, s mindezt annál nagyobb dühvei és alapossággal cselekedtenl, minél jobban értettem a művészetet. Senki el nem hiszi — talán csak a művészek, mennyire fáj, mennyire bántja az ember lelkiismeretét, ha tudatéban van, hány gyenge műve forog közkézen. Sokszor az alkotó műveit sokkal rosszabbnak tartja, mint amilyenek a valóságban, és ezért a legszívesebben mind visszaszerezné őket, hogy újra átfesthesse, kijavíthassa. Sokat gyötrődtem munka közben. Lehet, hogy minden képzőművésszel így van, hogy lobban nyugtalanítja az üres vászon, melyre festeni készül, mintha már festett rá valamit. Mindig bizonyos félelemézet-A mester mártoni műtermében tel kezdtem a munkába. A képet előre láttam, de sajnos mindig számtalan variációban. Ilyenkor nem tudtam eldönteni, melyiket válasszam. Amikor hosszas halogatás után végre elhatároztam, hogy „ez" lesz a valódi, munka közben rájöttem, hogy tévedtem e aztán valami egészen mást festettem. Sokszor olyan érzésem volt, mintha mindezt nem is én csináltam, hanem, hogy valaki más ösztökél, kényszerít rám különböző színeket és formákat. Igen, az volt az érzésem, valaki mindig a hátam mögött áll, hogy a világ összes festője körülöttem van és mindegyik a maga módszerét ajánlja. Ezért igyekeztem megszabadulni tőlük, elvetettem tanácsaikat és saját világomba, hazám világába költöztem, a képbe, melyen keresztül akartam megörökíteni.” Ilyen belső és sokszor külső harcokat kell megvívnia a művésznek, míg. igazi művész-■ szé válik, míg megtalálja önmagát, valódi énjét. Sajnos, ez mindenkinek nem sikerül. Martin Benka nemzeti művész nek ez sikerült. A Liptói-havasokban — 1922, olaj
