A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-11-19 / 47. szám

■(0.gy röhögő oz helyzet a következő, polgártárs: Elmegy az ember moziba — gyanútlanul —, azt mondja az asszonyká­jának, hogy: na, gyere mama, megnézzük a „12 haragos fér­fit." Megveszi az ember a je­gyet, ahogy egy becsületes polgárhoz illik, nyalókát vesz a feleségének vagy csokoládét — élvezd a szellemi kirándu­lást, mamuska, mondja neki kedveskedve, mert jó férj és családapa — és beül a helyé­re. Körülnéz. Megállapítja, hogy teli a moziterem, minden jegy elkelt, a film tehát való­színűleg jó lesz Fészkelödik, elrendezi a felöltőjét a térdén, megkeresi az asszony kezét és megszorítja: „Na, mama, hát lássuk azokat a haragos fér­fiakat'.” Az asszonykája is izgatott, lelki gyönyörökre vár, és ilyenkor még szeretetremél­tóbb, mint máskor, mert kissé kipirul a várakozástól, azonkí­vül eszébe jut, hogy hogyan volt az, amikor először mentek együtt moziba. Mfigát fiatalember a kutya sem fedezi fel ott az első so­rokban, erre becsületszavamat adom ... Ha nem lenne a rö­högő ifjak közül való, meg­néztük volna a filmet az asz­­szonykámmal és nyugodtan ha­zamentünk volna anélkül, hogy magát megismernénk. Csakhát a sors nem tagadta meg tőlünk a kegyet, hogy megismerjük. Tudja, fiatalember, a sors néha kérlelhetetlen, sőt kegyet­len ... Határozottan emléke­zem, hogy valami lelki konflik­tus története pergett a vásznon — gyűlölettől égő szemek, el­komorult arcok, és hasonlóak — amikor először felnevetett. Illetve nem is volt az még ne­vetés, csak amolyan szárny­­próbálgatás féle, amikor maga egészen megdöbbentő fejhan­gon, de azért dallamosan azt mondta, hogy hihihi__ Persze mindenkit meglepett a tény, hogy a vásznon látot­tak magának nevetségesek és többen gondolkodás nélkül el­nevették magukat. Ni csak, mondták, milyen nevetséges, hogy ennek a pasinak ez ne­vetséges ... Maga pedig — valljuk be őszintén — elszabadult... Megmutatom, gondolta bizonyá­ra magában, megmutatom ezek­nek itt — mármint nekem meg a mamának meg a töb­bieknek, hogyan tudok én ne­vetni. És végigpróbálta az egész skálát.. . Magas fejhan­gon vihogott, heherészett, tá­­tott szájjal, mélyről a torokból, szakszerűen hahotázott, aztán 'megállapodott egy tónusnál, egy hangszínezetnél és egy ar­­tikulátlan szótagnál, ami fo­lyamatosan így hangzott: bru­­huhuhu ... Ekkor már mindenki tudta, hogy maga nem a filmen ne­vet, — azon nem is volt mit nevetnie —, hanem csak úgy, Vart pour l’art, nevet... mert nagyon tud nevetni, mert ma­ga egy nevető bajnok. — Te, mama — mondtam a feleségemnek —, hiszen mi ezt a fiatalembert ismerjük! A korzón is ez szokott nevetni, tudod, amikor az összes sétál­tatott kutyák csaholni kezde­nek és szűkölve tépik a bőrszí­jakat, amely a gazdájukhoz köti őket. — Ezután aztán már — őszintén megmondom — nem érdekelt túlságosan, fiataléra-? bér. Sőt — bocsássanak meg érte — határozottan bosszanta­ni kezdett. — Ejnye, mama — mond­tam —, lássuk be, mi azért jöttünk, hogy tizenkét haragos embert lássunk és nem azért, hogy mi legyünk haragosak a végén. Mégis csak micsoda do­log ez...! És határozott ellenszenvet éreztünk maga ellen, fiatalem­ber. — Mit vihog — mondta a mama haragosan, — mit vihog állandóan, mint egy fakutya. De mégis a barátai leplez­ték le. Amikor már nem bírt nevetni, csak ült pihegve, li­hegve és kimerültén a helyén, így biztatták: — Röhögj még, Bunkófejü —: mondták —, röhögj még, mert berozsdásodnak a mukik körü­löttünk! De hiszen... De hiszen ma­ga nem nevet, fiatalember, maga röhög. Röhög ... — Nem — mondta a felesé­gem is —, ez nem nevetési mert az embernek erős indula­tai támadnak tőle. Egyet ajánlok. Ha magának ezt muszáj csinálnia, ha magá­nak életszükséglet a röhögés, akkor menjen ki a ligetfalusi parkba, télen, amikor a csu­pasz fákat vastag hóréteg bo­rítja és röhögjön bele ebbe a fehér puhaságba, ahol nem jár senki... Röhögjön mindaddig, amíg nem lát maga felé jönni, két szélesvállú, szálas férfit> csíkos kényszerzubbonyt len-í getve. Fiatalember...! DUBA GYULA m dolgozik a cigarettagyárban. Levelezünk. Legutóbb tanácsot kért tőlem. Tetszik ne­ki egy fiú. Megismerkedtek. Moziba men­tek először, s a fiú már akkor este csóko­­lózni akart. A másik randevún meg már mást Is követelt. De Sári nem engedett. A fiú faképnél hagyta. Hogy majd má­soknál kereskedik, akinél könnyebben megy... Mit tanácsoljak neki? — Alkalmazkodjon. Feltétlenül ezt ta­nácsolja. Olyan felfogással, mint a Sárié, egy lány nem viheti sokra. —A legjobb barátnőm, nem taszíthatom könnyelműségbe. Azt írom neki, hogy olyan fiút válasszon magának, akinek cél­jai vannak... aki tud küzdeni vala­miért ... aki komolyan veszi az életet. Bűvész meghökkenti a gondolkozásom­ban beállt hirtelen változás. Idegesen vi­szi szájához a cigarettát. — Előbb másképp beszélt. Bevallotta, hogy romantikus lélek. Nem veti meg az élvezeteket. Miért akarja hát visszatarta­ni Sárit attól, ami magának is örömet szerez? <— Mert anyámra gondoltam. Azt hi­szem, igaza van. A férfiak kiszámíthatat­lanok. Nekem is tanácsra lenne szüksé­gem. Segítene? — Készséggel. — Hogy is mondjam ... szerencsétlen vagyok. Nekem mindig olyan férfi jut ki, aki nős. Családja van. Felesége, gyerme­kei ... Otthon felej - a jeggyűrűjét, vagy eldugja, egyszóval szélhámoskodik . . Bűvésznek torkára forrt a szó. Elsápadt. Majd erőltetetten köhécselt. — Mit szól ehhez? Gyorsan összeszedte magát és fölényes mosollyal mondta: — Öh, kis romantikus ... Ilyen problé­mái nem lehetnek. Ne is beszéljen erről. Egyelőre az legyen a gondunk, hogy szo­bát szerezzünk. Nem maradhat kint éj­szakára !... Aztán elviszem egy zenés mulatóba. — Nem maradhatnánk a szobában? Hangulatfénynél, kettesbenl Én lefeküd­nék, maga meg leülne az ágyam szélére és szépeket mondana. Lehet, hogy elítéli az őszinteségemet. Elkönyveli, hogy no ez Is egy jó példány..s. — Dehogyis, dehogyis — hadarta Bű-) vész. — Maga a legtökéletesebb lány, akivel valaha is találkoztam. — Egymás után szívta a cigarettákat, az arca lán-í golt, a szeme tűzben éget. A vonat befutott a komáromi pályaud-i varra. És a romantikus kislány a peronon’ azt kérdezte Bűvésztől: — Maga nős? Kínosan, de tagadólag rázta a fejétw Nem mert a szemembe nézni. — Látja! Én sem utazom szolgálati ügyben. Itt lakom a városban, a hajógyár, szomszédságában. A szemébe nevettem és faképnél hagy-) tam ... Élvezem az utazást. Ismergetem az utazókat. Nagyszerűen érzem magam a kocsiban. Hanem amikor kiszállok s bal­lagok végig a szűk utcákon, keresnyés ízt érzek a számban. Mert mit gondolnak ró­lunk a férfiak? Apám hajógyári munkás és azt mondja; — Kislányom, becsületes munka és be-i csületes élet nélkül nem lehet boldogulni a szocializmusban 1 Igaza van. 11

Next

/
Thumbnails
Contents