A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-12 / 46. szám
Ősszel hullnak a fákról a levelek EVA J I L KO V A Este kilenckor nagyanyó Emilre pillantott, s nagy szánakozással és még több szeretettel Így szólt: — Szegény fiú, ilyen későn kell írni a leckéiét. Ki látott már ilyet? Ezeknek a mai ' tanítóknak úgy látszik teljesen elment az eszük. Kimerült gyerekkel feladatot iratnak. Az apa. aki nagy buzgalommal a kilincset javítgatta, abbahagyta a szerszámos fiókban való turkálást és közbeszólt: — Nem kellett volna estig csavarognia. Jött volna haza idejében, ahogy parancsoltam. Negyed tízkor megérkezett Emil édesanyja a mosókonyhából. — Mi az, szegénykém még mindig azzal a dolgozattal bajlódsz? Valóban olyan nehéz? Kérd meg apukát, hogy segítsen, különben éjfélig sem készülsz el vele. — Még mit nem! — fortyant fel az apa, jelentőségteljesen felemelve csuklóig jódos mutatóujját. — És ha reggelre készül el vele, akkor reggelig fog itt ülni. Én a trehányságot nem támogatom! Nagymama a lányával hosszan, méltatlankodva egymásra pillantott. — Nem baj! — igyekezett anyuka megnyugtatni Emilt. — Apuka most mérges, mert egyszer neki is keli csinálnia valamit a házban; csakhogy ennek miért éppen te igyad meg a levét. Várj, rögtön átöltözöm és segítek neked. — Ez valóban szép tőled, anyuka — mondott köszönetét nagymama. Az apa fütyörészni kezdett. — Nem vagy az erdőben! — figyelmeztette a felesége. — A gyereket ezért biztosan felpofoznád. — Talán már annyi nyaklevest kapott tőlem? — felelte az apa, és most nyilván sajnálta mulasztását. „Kellett ez neked” — gondolta Emil nem kis kárörömmel. Az anya a fürdőszobába ment, hogy átöltözzön; közben megérkezett nagyapó. — Háromhúszat nyertem — újságolta örömmel a családnak. — Mi az, a kislegénv még nem alszik? — Most írja a feladatát a semmirekelő — felelte az apa. Nagyapó azonban figyelemre sem méltatta a vejét. — Mi a feladat, Emilkém? — kérdezte nagyapó. — Fogalmazás. — És nem tudod megcsinálni, ugye? — Csak egy leírás az egész. — Leírás? És miféle leírás? — Közönséges leírás. Remélem, tudod, mi az? — Tudom, Emilkém, hogyne tudnám — magyarázkodott nagyapó. — Csak azt szeretném tudni, miről kell írnod? — és remegő kezével lassan fűzögetni kezdte magasszárú cipőjét — Az őszről kell valamit írnunk. — Emil nehéz felfogású kobakját tenyerébe hajtotta, majd kifejezéstelenül maga elé bámult. Nagyapó igen megörült: — Az őszről? Nagyszerű, akkor nyert ügyünk van, komám Hol is az a padláskulcs? Még szerencse. hogy eltettem a füzeteimet. Hányszor gondoltam, kidobom őket. Szerencsére nem tettem. Látod, most éppen kapóra jött Különben tudd meg, fiacskám. fogalmazásban én voltam a legjobb az osztályunkban! A z apa közben elvesztett egy csavart és azt keresgélte Egyszeriben eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ő a család feje. Szigorú pillantást vetett Emilre, földhözvvágta a csavarhúzót, majd dühösen kijelentette: márpedig éjjel senki se fog a padláson mászkálni. — Ha lusta a gyerek, igya Is meg a levét! Végül is, ki kap majd ötöst, mi vagy ő? Magának is teljesen elment az esze, nagyapa. Azzal a fáradsággal kiírhatna egy fejezetet a százesztendős kalendáriumból is. A mindenségét ennek a cudar világnak, láss már munkához 1 — Úgy! — suttogta nagyapó. — Mi a monarchia alatt talán nem voltunk gyerekek, Andráskám? Mi talán nem voltunk emberek? Talán a monarchia alatt a levelek se sárgultak? — nagyapó kék szeme kissé megvörösödött. — Látod, Emiiké, nagyapó nem segíthet. Nem szabad neki! Apuka nem engedi meg! — Nem is engedem! — pattogott tovább az apa, és titkon büszke volt szigorúságára. — Én mindig következetes voltam. Ha egyszer azt mondom, hogy nem, akkor nem! Az anya cselhez folyamodott; így igyekezett jobb belátásra bírni férjét. — Mi az — felelte —, hát nem ér§z rá azt a kilincset holnap is megjavítani? Kis ideig az apa még dacolt, berzenkedett, de végül beletörődött sorsába, kezét nadrágjába törölte, és lassan Emiiké mögé lépett. — Amint látom, egészen ellustultál, fiacskám, no holnap még beszélgetünk erről. Mutasd, mit írtál eddig? — Semmit — felelte Emil kurtán. — Semmi sem jut az eszembe. — No, add csak ide azt a füzetet! — és az apa maga elé húzta az irkát, majd energikusán tollat ragadott. — Ki látott már olyat, hogy valaki ne tudjon néhány épkézláb mondatot leírni ilyen gyönyörű témáról. — Aztán jó ideig mozdulatlanul ült, apró házikókat firkált az előtte levő papírra,- később barátságosan Emilre nevetett majd megszólalt: — Ne gondold, Emil, hogy segítenék neked, ha nem tudnám, milyen nehéz ez számodra! Látom, te is jobban értesz a technikai dolgokhoz, akár csak én. Különben, nagyapa, mégiscsak felugorhatna azért a füzetért a padlásra. — Minek? — felelte nagyapó. — Hisz tudod jól, hogy ezzel nem Andrásnak teszel szívességet, szólt közbe nagyanyó, aki már negyedik napja nem beszélt vejével, mivel a múltkor — épp mikor vendéget vártak — sáros cipővel jött a szobába. — Tedd meg a gyerek kedvéért, nem akarhatod, hogy baja legyen miattad az iskolában. Erre a nagyapó végre megenyhült és kijelentette, hogy nem akar bosszút állni a gyereken az apja mirtt, de úgy gondolja, épp az a fogalmazás mégsem lesz a padláson. Érettségi után valakinek odaajándékoztam. — És az a valaki, ugye hölgy volt? — csattant fel nagyanyó. — Nem is tudom, milyen ember vagy te. Egy idegen kedvesebb neked, mint a saját unokád. Nagyapó elvörösödött, valamit magyarázni akart Emilnek, de az apa félbeszakította: — Ahol nincs, ott ne keress! Nem fontos, anélkül is megcsináljuk, Emilkém. ám előbb csak piszkozatban. — Felállt, és kis idő múlva egy ív papírral tért vissza. Lehunyta a szemét, fontoskodó arcot vágott, majd írni kezdett: — Ősszel hullnak a fákról a levelek. — Hangosan elolvasta a mondatot és nyilván meg volt elégedve magával; a többiek Is azt mondták, hogy jól kezdte, és egy kis jóakarattal biztosan menni fog a dolog. — Pontosan így kezdtem valaha én is — szólalt meg nafyapó. — Nagyapa, ne zavara apukát! — szólt közbe Emiiké. Nagyapó elszégyellte magát, apuka hálás pillantást vetett Emiikére. És hogy a fiú lássa, ha ő igyekszik, akkor apuka is igyekezni fog, gyorsan zárójelet tett a mondat után, „és így tovább’'* írta belé, majd a zárójelet kaligrafikusan bezárta. Egy technikai érzékkel megáldott apának bizony nehéz össze! együttműködni az iskolával. — Apuka, nyomás, én már olyan álmos vagyok! — sürgette Emiiké. — Már hogyne lennél álmos — hagyta helyben nagyanyó —, bizony, későre jár az idő. Én nem is tudom, milyenek ezek a mai tanítók. Még azt mondják, Komensk^ nemzete vagyunk. Ha így megy sokáig, ebből a nemzedékből csupa kelekótya lesz. Az apa elveszítette türelmét és felkiáltott: — Elhallgassatok! Mindig akkor kezd valaki papolni, amikor egy jó gondolatom támad. Emiiké, azt nem mondták nektek az iskolában, hogy mindennek legyen egy központi tengelye? Szent ég! Tán a szülők kötelessége ez? Arra vagyok kíváncsi, hogyan írja meg a házi feladatát egy olyan diák, akinek tökkelütött az apja? — Most az egyszer igaza van Andrásnak — szólalt meg nagyanyó. Kis idő múlva az apa váratlanul felugrott és különös arckifejezéssel a szomszéd szobába rohant. — András ! — kiáltott utána az anya. — Csak nem akarod abbahagyni, amikor a legjobban megy?! — Csak nem hátráltok meg a nehézségek elől — tette hozzá nagyanyó. Az apa kis ideig a szobában motozott, majd nemsokára megjelent az ajtóban, kezében győzelemittasan néhány könyvet szorongatott. — Ügy! — kiáltott fel Emil. — És most min fog állni a zongora? Az apa elégedetten mosolygott: — Azzal te ne törődj, majd én ismét rendbehozom! Hogy ez mindjárt nem jutott az eszembe. És még mondja valaki, hogy a zongora felesleges, ha nem játszanak ■rajta. — Néhány könyvet az anya kezébe nyomott, a többit magánál tartotta: — Gyorsan lapozd át! Itt biztosan találunk anyagot! Néhány perc feszült várakozás után az anya egyszeriben felkiáltott: — Megvan! „Egy borús őszi alkonyon a hold, mikínt egy pislákoló lámpa, úgy világít és körvonala néha betegen, ájultan csillan meg a folyó tükrében ...” Ez az, ez kell nekünk! — Nagyszerű ! Erre már építhetünk ! Én is találtam ám valamit!: „Igen furcsán éreztem magam. Szédülés környékezett a sárguló fák alatt, szédülés és keserűség. Hmbmhmhm! Vajon ők voltak azok, vagy sem? A levelek bámulnák, süvít a szél. vijjog a madár”. Emil apja hümmögése mögött valami pikáns dolgot sejtett, és ezért most egyszeriben érdeklődni kezdett. — Add ide, apuka, hadd olvasom el én is. — A biztonság kedvéért azért megjegyezte magának az oldal számát, mert 12
