A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-12 / 46. szám
apja nem akarta kiadni kezéből a könyvet. Ingerülten rákiáltott: — Ne vedd ki a kezemből a könyvet, mert úgy nyakon teremtelek...! Látod, így van az, ha a feladatot az utolsó pilnatra hagyod. — Ha a kilincset már délután megcsináltad volna... — figyelmeztette az anya férjét enyhe szemrehányással. — Mi az, hogy délután? — szólalt meg nagyanyó. — Már egy héttel ezelőtt is megcsinálhatta volna! Épp ma egy hete, hogy megkértem rá. Az apa azonban kijelentette, hogy ha állandóan zavarják, sohasem készül el a feladattal. Emil mindnyájukra olyan elkeseredett pillantást vetett, hogy a nagyanyó egyszeriben elhallgatott. „Istenem — gondolta magában —, ez a fiú olyan érzékeny, akár egy kislány. Nem jó természet. Tudom magamról, semmire se viszi vele az életben.” A nagyapó, aki eddig nem vett részt a közös munkában most felállt, egyenként kezébe vette a könyveket, elolvasta kiadásuk évét és végül így szólt: — Sző sem lehet róla! Azokban úgy sem találtok semmit! Csupa újdonság! A monarchia alatt sokkal többet írtak az őszről! Az apa rá se hederített. Nehezen lélegzett, egyre csak lapozott a könyvekben, majd savanyúan így szólt: — Hogyha ezt az évszakot mindig Ősznek nevezték volna ... de így, az ember elolvashatja az egész könyvet. Emil közben előhúzott táskájából egy izgalmas detektívregényt. Hamarosan úgy belemerült az olvasásba, hogy figyelembe se vette apja hangoskodását. — Nem lesz ez már elég? — kérdezte az anya. — Nem tudom — felelte az apa —, megpróbálhatom. Nézzük csak, mit is írtunk eddig? „Ősszel hullnak a fákról a levelek . . . Lehullanak és korhadnak.” Am a nagyanyó félbeszakította: — Nem tudom, hogy azokat a leveleket most nem eszi-e valami? — Hogyan? De még mennyire, hogy eszi. A nedvesség és a penész falja őket... — Nem úgy gondoltam. Esetleg nem adják-e az állatoknak? Hisz tudjátok, ma mindent felhasználnak. Nehogy azután a gyereknek baja legyen miatta. Az apa elgondolkozott. — Ez bizony lehetséges — bökte meg Emilt, majd megkérdezte: — Ide figyelj, eszi-e valami a leveleket? — Eszi. — No látjátok! És mi? — A hernyó és általában a rovarok. — Nem úgy gondoltam. A lehullott leveleket eszi-e valami? Erre azonban Emil már nem felelt. Azért az apa papírra vetette: „Ősszel hullnak a fákról a levelek, melyeknek felhasználása igen széleskörű, így ni! És most! Olyan furcsa volt... Nem! Olyan furcsa. A sárguló fák alatt ájulás környékezett, ájulás és keserűség. Add ide azt a könyvet, Lida! Nem azt, a másikat! Azt a zöldet! Úgy! És az egyhangú, tompa puffanások közepette én, én úgy éreztem. .. jézusknária, el se tudják képzelni, micsoda munka egy verset prózába átültetni. Még, ha rímes a vers, akkor csak hagyján, de így az ember nem tudja, mit kezdjen vele. Roszszallólag csóválta a fejét. No, mpg csak ez hiányzott... Vége a nyárnak, megjött az ősz s e rejtelmes zörej úgy kong, mint az elmenés. — Baudelaire — betűzte nagyapa a könyv címét. — Ez bizonyára francia lesz Én a te helyedben ezt nem tenném bele. — És miért?-— Ügy gondolom, van elég saját költőnk! — Cseh költőnk — jegyezte meg nagyanyó, és megtörölte szemét a kezében levő harisnyával. Az apa egy darabig mereven maga elé bámult, majd figyelmeztette Emilt, nehogy példát vegyen nagyanyóról és nagyapóról, mert amit az imént hangoztattak, azt ma sovinizmusnak nevezik. És a sovinizmus az alkoholon 'kívül a legnagyobb rossz a világon. Majd a lelki életről kezdett beszélni, melyet nem lehet határok közé szorítani, aztán az irodalomról, költészetről, mely arany hidat képez az egyes nemzetek között, de amikor az óra elütötte a tízet, hirtelen félbeszakította mondókáját és ismét írni kezdett. — íme, libák! Szárnyaikat a kerítéshez verdesik, amikor szürke testvéreik délfelé repülnek ... Hallotta már valaki közületek, hogy a libák délre repülnek? Soha senki nem hallotta, ám nagyapó megjegyezte, hogy ez valószínűleg az a bizonyos költői szabadság lesz. És nehogy a gyereknek természetrajzból rossz osztályzatot adjanak miatta, inkább ki kell hagyni. — Kérem! — hagyta jóvá az apa. — Nekem mindegy. De aztán ne tegyetek szemrehányást, ha rövid lesz a dolgozat. — Aztán folytatta: „A lélkk képe ez, mely megpillantotta a visszatérés örömét, melyet csak a holtak ismernek.“ De nagyapó ismét félbeszakította: — Ha azonban a libák elrepülnek ... — Ezt nem írtam bele! — Tudom. Én csak azt akarom mondlani, ha mégis elrepülnének, akkor viszsza is térhetnek. De hogy a halottak? ... A gyereket nem járatjátok hittanra, akkor hát honnan tudhatna ezekről a dolgokról? Nehogy a tanítónő végül még pikkeljen a fiúra! — Akkor hát azt írom, hogy ismertek! — mosolygott ravaszul az apa — Ismertek, múlt időben, mint hogyha azelőtt úgy lett volna, de ma már szó sem lehet róla. — Múlt időben benne maradhat — egyezett bele nagyapa, és az apa felvillanyozva folytatta: „És most! A napoknak e késő varázsa olyan, akár az ember, aki búcsúzik. Mint a természetfölötti látomás ... Nem, ezt nem. Ezt a látomást kihúzom ... Szikrázó aranyözönben áll a fa és hullatja leveleit.” — Hirtelen letette a tollat és elégedetten megdörzsölte a '•kezét: — De az utolsó mondatot neked kell megírnod, fiam, hogy lássa a tanító néni, te csináltad a dolgozatot. Emil eleinte szabadkozott, de az apa a sikerült mű feletti örömében elvette tőle a detektívregényt, hogy legyen mit olvasnia lefekvés előtt, és nagy hangon rákiáltott: — Látom, te is egészen elmerülsz az irodalomban! Ezt tőlem örökölted. Lehet, hogy ezzel az ember korábban elrontja a szemét, de a lelki élete sokkal gazdagabb lesz tőle. Tizenegy óra előtt Emil letisztázta a dolgozatot, és a család kérelmére hangosan felolvasta: — Ősszel hullnak a fákról a levelek, melyeknek felhasználása igen sokoldalú, mivel nálunk semmi se heverhet parlagon. Mindez Igen furcsa számomra. A sárguló fák alatt ájulás környékezett, keserű és kedves ájulás. És az egyhangú tompa puffanások közepette úgy érzem, mintha valaki egy koporsót szögezne. Vége a nyárnak, megjött az ősz, s e rejtelmes zörej úgy kong, mint az elmenés ... — Nagyon szép! — kiáltott fel meghatottan nagyapó. Ha nálatok díjazzák a legjobb dolgozatot, akkor nagyon szeretném tudni, ki kapja meg az első díjat, ha nem te. — Stramm gyerek! — szólt az apa színlelt szerénységgel, és Emil folytatta: — — íme, libák! Szárnyaikat a kerítéshez verdesik. %A lélek képe ez, mely megpillantotta a visszatérés örömét, mit csak a halottak ismertek talán valaha. A napnak e késő varázsa olyan, akár az ember, aki búcsúzik. Szikrázó aranyözönhen áll a fa és hullatja leveleit. Nagyanyó egy ropogós háromkoronást nyomott Emil markába, mire az apa elnézően dorgálni kezdte- — Ügy, úgy, csak rongálja, nagyanyó! Jó feje van a gyereknek, csak ne lenne olyan rettenetesen lusta. — És Emil, hogy a dolgozat hamisítatlan szerzői fémjelzést kapjon, még hozzáírta: „Már előre örülünk a pompás jéghoki csatáknak.” — Milyen nagyszerűen rátapintott a gyerek, hogy mi hiányzott még belőle — suttogta meghatottan nagyapó vejének, de úgy, hogy Emiiké Is hallja. — Ezt tőlem örökölte. Osztályunkban én tudtam a legjobban fogalmazni. A családban általános volt a megelégedés, csupán Emiikének voltak némi aggályai: — Csak a tanító néni észre ne vegye, hogy kimásoltuk az egészet! A tanító néni ugyan nem vette észre, hogy kimásolták a dolgozatot, de azért a táblához szólította Emilt. Egy darabig figyelte a fiút, azután megkérdezte, nem szenvedett e az utóbbi időben valamilyen komolyabb sérülést. És amikor Emil megnyugtatta, hogy nem, azt felelte, akkor az őszről írt dolgozatára úgy kell tekintenie, hogy azzal nevetségessé akarta tenni őt, és ezért félévben lerontotta osztályzatát magaviseletből meg cseh nyelvből. De az apa nem hagyta annyiban a dolgot. Naptárát már most teleírta különböző klasszikusoktól származó őszi meditációkkal. Akár ‘ egy gyerek, úgy örül az ősznek. — Ez lesz aztán a dolgozat! — mondogatja nap mint nap bosszútól csillogó szemmel. — Majd én betűtök neki! És ha most is valami hiba lesz a dolgozat körül, ne félj, Emilkém, nem hagyom annyiban a dolgot; ha kell, magához a miniszterhez is elmegyek! Mi az, talán már az is hiba, ha a gyerek szereti a verseket? Fordította: ^ Péter László 13
