A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-05 / 45. szám
Pjotr Pavlenko: a sió ereje cA mikor nehéz napokat élek, amikor könnyekig felzaklat a tulajdon erőm kétségbevonása, az élet pedig gyors, bátor elhatározásokat követéi, és én akaratgyengeségből nem tudok határozni, ilyenkor mindig egy régi törénet jut eszembe. Bakuban hallottam reges-régen egy embertől, aki negyven évvel ezelőtt száműzetésben élt. Olyan gyógyítóan hat rám ez a kis történet, úgy növeli és erősiti akaratomat, hogy talizmánommá tettem, varázsigévé, azzá a benső esküvé, amely mindegyikünkben él. Ez az én himnuszom. íme a történet, példázat méretére rövidítve, hogy bárkinek elmondhassuk. Szibériában történt, negyven évvel ezelőtt. Pártközi értekezletre gyűltek össze titokban a száműzöttek: különféle pártok tagjai. A szomszéd településről várták az előadót. Fiatal forradalmár volt, nagyszerű, sokat ígérő ember. Elhallgatom a nevét. Sokáig vártak rá. Az előadó nem érkezett meg. Az értekezletet nem halasztották el, s azok, akik más párt tagjai voltak, mint az előadó, ragaszkodtak ahhoz, hogy kezdjék meg az értekezletet nélküle, mert — monták — az időjárás miatt úgysem érkezhet meg. Valóban rettenes idő volt, A tavasz korán köszöntött be abban az évben, a hó gyorsan megadta magát a napnak, s a védtelen déli lejtőkön úgy megolvadt, hogy kutyaszánra gondolni sem lehetett. A folyó jege is megvékonyodott, kékes színben játszott, helyenként már zajlott is, sítalpon tehát veszélyes lett volna az út, az ár ellen csónakon evezni pedig még korai: a jégtáblák összetörhetik a csónakot, meg aztán a legmarkosabb halász erejét is meghaladná az. evezés a jégtáblákkal szemben. A fiatal forradalmár hívei sem engedlek. Ismerték azt, akit vártak. — Megjön! — makacskodtak. — Ha egyszer azt mondta: „Ott leszek”, akkor itt is lesz. — A körülmények sokszor erősebbek, mint mi vagyunk — heveskedtek az előbbiek. Vita támadt. Az ablak alatt egyszer csak lármázni, zsibongom kezdtek a ház előtt játszadozó gyerekek, felugattak a kutyák, és izgatott halászok siettek a partra. Kiléptek a házból a száműzöttek is. Csodálatos kép tárult a szemük elé. A folyón, szemben az árral, a zajló jéggel, lassan, zegzugos vonalban csónak közeledett. Szőrmebekecses, szőrmesapkás sovány ember állt a csónak orrában. Foga között kis pipa füstöl-' gött. Nyugodt mozdulatokkal, tempósan lökdöste el evezőjével a csónakra zúduló jégtáblákat. Először nem is figyelte senki, vajon, hogyan haladhat a csónak az árral szemben vitorla és motor nélkül, de amikor az emberek letódultak a folyóhoz, csodálkozva felkiáltottak: a csónakot kutyafogat vontatta a partról. Ezen a vidéken még senki sem próbálkozott effélével, s a halászok ámuldozva csóválgatták fejüket. A legöregebb megszólalt: — Mennyi ideig éltek itt apáink; nagyapáink s egyik sem szánta magát ilyenre! És amikor a szőrmesapkás ember kilépett a partra, szokatlanul nagy tisztelettel hajoltak meg előtte: — Jövevény, s különbet eszelt ki, mint bármelyikünk. Bátor ember! — Bocsássanak meg, elvtársak, a késedelemért, nem rajtam múlott. Űj volt számomra ez a közlekedési mód, nem tudtam jól kiszámítani az időt. Nem tudom, így volt-e valóságban; vagy csak a képzelet müve ez a költői történet, amelyet elmondtam, de én szeretném, ha mindez igazság volna, mert szótartásról s a szó erejéről nem hallottam még találóbb és szebb történetet. — Hogyan segíthetnék rajtad, hogyan űzhetném el szívedből a boldogtalanságot? Hosszúra nyúlt az éjszaka, hosszúra a másik nap. A percek napokat, a napok éveket öregedtek, amíg elérkezett az engedélyezett látogatási idő. És addig milliónyi gondolat fordult meg a fiatalember agyában. Hogyan tudná megvigasztalni a bánatosarcú asszonyt, hogyan csillapíthatná a fájdalmát? A kiskapuban búcsút intett a három kisfiú, aztán a fiatalember alatt felbőgött a motorkerékpár, s utána az út szürke porából fodros porpántlika fonódott. Futott, futott a motor, nyelte, falta a kilométerekét. Az útszéll fák susogva maradoztak el mögötte. Sütött a nap, a letarolt mezők felett ezüstös ökörnyálak úsztak. A ma gasban gágogó vadlibák húztak el fölötte. S a fiatalember agyában, szívében és lelkében biztató mondatokat •formált a szeretet ... — ... ne félj, kicsi asszony, lesz még kislány is... kékszemű... szőke vagy feketehajú... ezret csókolhatsz majd a nyakán. Mindent megteszek érted, csak ne sírj, csak nevess és örülj!... Hiszen olyan szép az élet!... Futott, futott a motor, míg végül célhoz ért. Ünnepélyes, hófehér csend fogadta a fiatalembert. Elszoruló torokkal ült az ágy szélére. Izmos, barna keze az aszszony kissé sápadt bőrű keze felé nyúlt: gyöngéden, mégis biztatón megszorította. Szaoát fogta a lelkében feszülő izgalom. S a meleg, barnaszemű asszony ráemelte a tekintetét. Halvány mosoly játszott a szája szegletében: megelőzte férjét a beszédben: — Én . .. én olyan büszke vagyok rád, hogy négy fiad van! ... Egy csillogó, forró könnycseppel vá laszolt a barnaarcú fiatalember.... - -11
