A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-05 / 45. szám
lOV/CSEK BÉLA: A negyedik Nagyot csattanva becsukódott a mentőautó hátulsó ajtaja. Csendesen jelduruzsolt a motor, a kipufogócső vége apró világoskék füstfelhőket köhögött az októberi hűvös hajnalba, majd a tovagördülö kerekek nyomán vastag porfelhő emelkedett az úttest fölé. A kiskapuban álló magas, barnaarcú fiatalember gondredökkel a homlokán, hosszan nézett a porködbe vesző kocsi után. A keleti látóhatár mögül vörösre sírt szemmel kúszott elő a napocska, mintha könnyező virrasztással töltötte volna az éjszakát. Alig villantotta elő kerek arcát, láthatatlan kéz húzott eléje szürke felhőfüggönyt, hogy utána a liláskékbe mosódó hegyek boruljanak lába elé, szélimát suttogva a fülébe. — Apuka, apuka, hol vagy? — Miért keltél fel, menj' be gyorsan, mert megfázol! — mozdult el a kiskapuból a fiatalember, és az előszoba küszöbén álmos szemét dörzsölő kislegényt a karjára véve a hálószoba felé indult. — Ilyenkor még alusznak a kisfiúk, ha nagyra akarnak nőni! — Hol van anyuka? — nyügösködött apja karján a gyerek. — Elment, kisfiam ... — Hová ment el? — Elment, majd visszajön nemsokára. — De én hozzá akarok bújni, hozzá akarok bújni! — makacskodolt tovább a gyerek. — Majd hozzábújhatsz, ha hazajön. — üe mikor jön haza, mikor? — Mondtam már, kisfiam, hogy nemsokára. A nagyobbik és mégnagyobbik fiú bé késen aludt. Rózsás, pufók arcuk mint tüzszirmú pipacs virított a párnán. A fiatalember, miközben csendre intette a fiát, visszafektette az ágyba, és maga ts melléfeküdt. Kis ideig még forgolódott, mocorgott a gyerek, végül az apjához bújt és úgy suttogta felé: — Ugye, nemsokára hazajön anyuka? Ugye, nemsokára?... — Nemsokára, kisfiam, csak aludjál szépen! Biztatás nélkül is álomra zárult a két álmodozó szemecske. Csend, mélységes csend ülte meg a szobát, csak az éjjeliszekrényen ketyegett egyenletesen a kis ébresztőóra. Az ágy, amelyben feküdtek, még megőrizte az asszonyi test melegét. Csak le kellett hunyni a szemet és a képzelet csodálatos ereje odavarázsolhatta melléjük a szeretettet, a feleséget, az édesanyát ... A fiatalember lehunyta a szemét, majd felnyitotta és tekintetével megsimogatta a három fiút. Mélyet sóhajtott. Sólmjából az utóbbi hónapok, hetek és napok nagy kérdése bontakozott ki: — Vajon, mi lesz a negyedik!? Fiú! ... Fiú!... Fiú! ... — vélte hallani a szót rémitő erővel minden oldalról. Lány!... Lány!... Lány!... — suttogta fülébe egy meleg, barnaszemü asszony lágyan simogató hangja. Ismét felsóhajtott. Maga előtt látta a feleségét, hallotta a hangját: — Miért ne lehetne kékszemű?___ Hogy az enyém is meg a tiéd is barna? Attól még lehet! Meglátod, kék lesz a szeme, szőke a haja! Bár az is lehet, hogy feketehajú lesz, mint a csillagtalan éj. Ugye, a fekete haj is nagyon szép?... — Hátha mégis fiú lesz, anyucikám? — Nem, nem!... Száz éjszakán megálmodtam, hogy kislány leszt Kislány!... Száz éjszakán láttam álmomban, száz éjszakán öltöztettem, fésülgettem, ezer színű. pillangót kötöttem a hajába, milliót cuppantottam a kezére, a nyakára, s ölelgettem, babusgattam, játszottam és reANDRÄSY TIBOR rajza pültem vele!... Kislányom lesz, meglátod, kislányom lesz! — Hátha fiú lesz, anyucikám? — Nem, nem!... Nem lehet! Hiszen felsuttogott már a szivem alól, éreztem, hallottam a hangjából, hogy lány!... Ne mondd, hogy fiú, haragudni fog rád érte, ha megnő! Ugye, nem mondod többé, ugye nem? — Ne mondjam? Mindenre el kell készülnie az embernek. Rendszerint akkor csalódunk leginkább, amikor a legjobban bízunk. Hátha fiú lesz, anyuci? — Ne, ne csúfold meg az álmaimat, a vágyaimat! Vagy te nem akarod, hogy lány legyen? Nem akarsz engem boldognak látni? Ennyit sem érdemiek meg tőled? \ — A világ legrágább asszonya vagy! — Akkor miért, miért a szó. a kérdés? — Milyen nevet adunk neki? — Nekem mindegy, akármilyen lehet a neve. Rád bízom a választást. Keress, válassz te! Én úgy is csak kislányomnak jogom szólítani még ötven éves korában is, ha megérem ... Jő legyél., kislányom! Gyere ide, kislányom! Köszönj szépen, kislányom! Kell ettől szebb név; lehet ettől csodálatosabb megszólítás? Ha százezerszer kimondom, akkor sem elég, akkor sem telek be vele. Kislányom, édes kislányom!... A fiatalember ismét felsóhajtott. Az óra ketyegett, a gyerekek aludtak, de gondolatait továbbra is tűkön táncoltatta a képzelete: mi történik, ha fiú lesz!? Az egyik pillanatban úgy vélte, hogy ólmos nyűg fékezi az óramutatók járását, majd meg úgy. érezte, hogy szélvihar pergeti őket gyorsan előre, talán a végzet jelé. Végzet? Milyen súlyos, sötét gondolatok! Pedig a felhők nyugodni tértek valahová, melegen, fényesen ragyog az októberi napsugár Az utca élettel teli. Száguldó autók, siető emberek, szorgos asszonyok, játszó, kiabáló gyerekek tarkasága színezte a ház előtti teret Csak ő, a magas, barnaarcú fiatalember érezte magát egyedül. Egyedül, talán csak az ő lelkében forrongott rajongva a gondolat, s a kérdés: mégis mi lesz akkor, ha...? Dél felé a kis irodahelyiség csendjébe váratlanul belehasított a telefonkészülék csengője. A barna, izmos kéz gyors mozdulattal kapott a kagyló felé, de félúton lelassult a mozdulat, feldobogott a szív, az arcból lefutott a vér. A villáról lassan mégis felemelkedett a kagyló. Sürgető női hang hallózott: — ... igen, megszületett... négy kiló nyolcvan deka ... erős ... egészséges ... nincs semmi baj.. gratulálok a kislegényhez ... A kagyló visszahull a villára. Mintha sötét felhő csúszott volna az ablakra, mintha egy láthatatlan kéz kirántotta volna talpa alól a szőnyeget, az íróasztalba kellett kapaszkodnia, hogy el ne vágódjék. — Fiú, fiú, fiúi... — zúgták a fáink. — Fiú, fiú,-fiú! — harsogta millió torok a fülébe. Remegő kézzel gyújtott cigarettára. A kék füst kígyója felfelé szállt, s talán vele szállott a fiatalember nehéz, mély sóhaja is, valahová, egy kicsi szobába, a fehér ágyon, fehér párnák közt fekvő sápadtarcú asszonyhoz. 10
