A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-15 / 42. szám

A novellaírás titka

Utolsó interjú Hemingway-vel

Nem sokkal halála előtt Hemingway Interjút adott George A. Plimpton-nak, a Paris Rewiev részére. A nyilatkozat sokat mond el az író alkotó módszeréről, a művészetről vallott nézeteiről. Az alábbiakban rövidítve közöljük az interjút.

Plimpton: Mi az ön koncepciója a novelláról? írás közben változik-e a téma, vagy a cselekmény, vagy valamelyik figura?

Hemingway: Néha az ember az egész történetet előre tudja. Olykor írás közben fejleszti ki az ember a történetet és fogalma sincs róla, hogyan végződik majd. Mozgás közben minden megváltozik. Ez azt jelenti: a mozgás, a cselekmény teszi a történetet. Olykor a cselekmény annyira lassú, hogy úgy fest a dolog, mintha semmi se moccanna. De változások mindig vannak és mozgás is mindig van.

P: A regényben is ugyanígy történik, vagy kezdés előtt felvázolja magának az egész regény tervét és szigorúan tartja magát hozzá? .

H: Az Akiért a harang szól napról napra újabb megoldandó problémát jelentett. Elvben mindig tudtam, hogyan akarok tovább menni. De a cselekményt naponta újra találtam ki.

P: A The Green Hills of Africa-t, a To Have and Have Not-ot, s A folyón át, a fák felé t novellákként kezdte és abból szélesedtek regénnyé? És ha igen, a két műfaj annyira hasonló, hogy az író teljesen új vázlatterv készítése nélkül is nyugodtan átválthat egyikről a másikra?

H: Nem, ez nincs így. A The Green Hills of Africa nem regény. Megpróbáltam a pontos valóságot leírni benne. Arra tettem kísérletet, hogy egy vidék ábrázolása és egy hónap eseményeinek leírása — mindkettő hajszálpontosan — felvehetne a versenyt egy, a képzeletszülte munkával? Utána írtam két novellát: A Kilimandzsáró havá-t és a Francis Macomber, rövid boldog életét. Ezeket az elbeszéléseket azoknak az ismereteknek alapján írtam meg, amelyeket ugyanazon az egyhónapos vadászexpedíción szereztem, amelyről a The Green Hills-ben a valóságnak megfelelően írtam. A To Have and Have Not-ot és a Folyón át, a fák felé-t egyaránt novellaként kezdtem el írni.

P: Könnyen tud-e átváltani az egyik irodalmi célkitűzéséről a másikra, vagy következetesen végigvisz egy munkát, amit egyszer elkezdett?

H: Az a tény, hogy ilyen kérdések megválaszolása végett félbeszakítom ' komoly munkámat, a butaságnak olyan fokát bizonyítja, amelyet szigorúan kellene büntetni. Ez meg is fog történni, legyen csak nyugodt.

P: El e önben olyan elképzelés, hogy más írókkal konkurráljon?

H: Soha. Korábban megpróbáltam jobban írni, mint néhány író, aki akkor már nem élt és akikét nagyra értékeltem. De most már régóta egyszerűen csak azt próbálom meg, hogy olyan jól írjak, ahogy csak tudok. Néha különleges szerencsém van és jobban írók, mint ahogy tudok.

P: Nem beszéltünk még az ön által ábrázolt jellemekről. Hőseit kivétel nélkül a való életből veszi?

H: Természetesen nem. Néhányon a való életből származnak. De az ember legtöbbször kitalálja a szereplő személyeket, aszerint, hogy milyen ismeretei és tapasztalatai vannak az emberekről, és mennyire érti meg őket.

P: Mondana valamit arról, milyen az, amikor egy a valóságban is élő személyt formál regényalakká?

H: Ha megmagyaráznám, hogy ez néha hogyan történik, akkor a rágalmazási perekkel. foglalkozó ügyvédek számára írHatnék kézikönyvet.

P: Tesz-e ön különbséget — úgy mint E. M. Forster — „lapos" és „kerek" figurák között?

H: Ha az ember leír valakit, akkor a figura olyan lapos és egysíkú lesz, mint egy fénykép, ez pedig, véleményem szerint hamis. Ha az ember egy figurát minden tekintetben felépít, annak alapján, amit tud róla, akkor annak, minden dimenzióban meg kell jelennie.

P: Figurái közül melyikre gondol viszsza különleges szeretettel?

H: Nagyon hosszú lenne a lista.

P: Örömmel olvassa tehát újra a saját könyveit. Nem érzi-e újraolvasás közben, hogy szívesen változtatna rajtuk itt-ott?

H: Néha újraolvasom őket azért, hogy bátorságot merítsek, amikor nehezen megy az írás, és akkor eszembe jut, hogy mindig is nehezemre esett írni, sőt, néha majdnem lehetetlennek látszott.

P: Hogyan ad neveket a szereplőinek?

H: Ahogy tudok.

P: Munka közben jutnak eszébe az adott művek címei?

H: Nem. Írás után készítek el egy címlistát — néha 100 címet is felírok. Akkor elkezdem kihúzogatni őket. Van úgy hogy valamennyit kihúzom.

P: És akkor is így csinálja, amikor a cím a szövegből adódik — mint például a Fehér elefántok dombja esetében?

H: Igen. A cím mindig a végén jön. Egyszer megismerkedtem egy lánnyal egy vendéglőben, ahol osztrigát szoktam enni ebéd előtt. Tudtam, hogy a lány átesett egy halvaszülésen. Beszélgettem vele, nem éppen erről a témáról, de a hazafelé vezető úton átgondoltam a történetet. Otthagytam az ebédemet és a történet megírásával töltöttem a délutánomat.

P: Tehát, amikor éppen nem ír, állandóan résen van és olyan anyag után szimatol, amelyet később felhasználhat,

H. Persze. Ha egy író abbahagyja a megfigyelést, akkor már „el van intézve”. De az írónak nem kell tudatosan figyelnie és arra gondolnia, hogy, amit éppen lát és hall felhasználhatja-e Eleinte talán Ilyen a magatartása. Később azonban mindaz, amit lát, a dolgoknak abba a nagy tartalékházába vándorol, amit megismert, vagy látott. Ha tudni akarja: én mindig a jéghegy elméletének alapján próbálok írni. Minden látható rész alatt hétnyolcadnyi. láthatatlan rész van, mélyen a vízben. Az ember így csaknem

mindent elhagyhat, amit tud és ettől a jéghegye csak erőteljesebb lesz. A dolog a láthatatlan részeken múlik. De ha az író azért hagy el valamit, mert hiányoznak róla az ismeretei, akkor a történetben lyuk támad.

Az öreg halász és a tengerben több mint ezer oldalon át a falu minden egyes lakosát leírhattam volna, egészen pontosan ábrázolhattam volna életmódjukat, hogyan születtek, nevelkedtek, hogyan segítettek gyermekeket a világra stb. Ha az ember ír, akkor ne foglalkozzék azzal, amit mások már általános megelégedésre elvégeztek. Megpróbáltam tehát megtanulni, — hogyan kell másképp csinálni. Először megpróbáltam elhagyni mindazt, ami feleslegesnek tűnt, hogy a nézőnek azt az élményt nyújtsam olvasás közben, mintha maga is ott lett volna a cselekmény színhelyén. Ezt nagyon nehezen éri el az ember, és én igen keményen megdolgoztam érte.

Nem szeretnék beszélni arról, hogy ezt hogyan valósítottam meg. Mindenesetre ebben az esetben hihetetlen szerencsém volt, és teljes egészében ezt az élményt tudtam felkelteni, minthogy bizonyos voltam abban, hogy ezt előttem még senki nem valósította meg. Szerencsém volt, mert volt egy jó emberem és egy jó kisfiúm, és mert az írók egy idő óta mintha elfeledkeztek volna arról, hogy ilyesmi egyáltalán létezik még. Azonkívül a tenger legalább olyan jó megírni való téma, mint az ember. Ezzel a dologgal tehát szerencsém volt. Különböző tengereken több mint ötvenféle cethalat láttam, és egyet, amely majdnem hatvan láb hosszú volt, kifogtam, majd újra elveszítettem. Ezt a részt tehát elhagytam. Rengeteg történetet ismertem a halászfaluból, és azt mind elhagytam. Ezek az ismeretek képezik a jéghegynek a víz alatt levő részét.

P: Archibald MacLeish azt mondta, hogy van egy technikai fogás, amelyet ön fedezett fel és amelynek alkalmasint azt a lényege, hogy benyomást gyakoroljon az olvasóra. Azt mondta, hogy ön ezt akkor sajátította el, amikor a Kansas City Star munkatársaként bézból tudósításokat írt. A fogás egyszerűen abból áll, hogy azokban a pillanatokban, amikor nem történik semmi, különlegesen kell koncentrálni, hogy a tudósításoknak gyakorolja a legerősebb hatást, mert ez a része az olvasóban ekkor tudatosodnak azok a dolgok, amelyek eddig a tudata alatt éltek.

H: Ez a történet nem egészen pontos. Soha nem írtam bézból mérkőzésekről tudósításokat a Star részére. Archie arra próbált visszaemlékezni, amikor 1920-ban Chikagóban tanulni próbáltam és olyan dolgok után kutattam, amelyek észrevétlenek maradnak és mégis valamiképpen érzéseket váltanak ki. Ahogyan például a játékos eldobja a kesztyűjét anélkül, hogy megnézné, hová esik. Ilyen és ehhez hasonló dolgokat jegyeztem fel, ahogyan egy festő skicceket rajzol.

P: Ábrázolt-e valaha olyan helyzetet, amelyről nem voltak személyes ismeretei?

H: Ez különös kérdés. A „személyes ismereteken” ön fizikai ismereteket ért? Amennyiben így van, akkor a válasz pozitív. Az az. író, aki ér valamit, semmit

u