A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-15 / 42. szám
DOBOZY IMRE: A zötyögdi szövetkezet pajtáiéban kigyulladt egy nyalább szalma. Az égő szalmacsomón kívül a pajtában volt meg egy rosta, egy rakás ,műtrágya, egy halom üres zsák és egy tele benzines hordó. Ha eléri a tűz a hordót ... nem is folytatom. És ezekben, a vészterhes pillanatokban ott tartózkodott három férfiú is: Kovács jános, Tuskó András, Hozom Bertalan. Sós Lajos zötyögdi születésű, nőtlen, református, hazafias érzésű, szavahihető asztalossegéd, aki a rettenetes percben ott haladt el a szövetkezet portája előtt, később így mond la el a történteket: 1. A szalma lánggal égett; 2. Tuskó András szörnyű káromlást hallatva kirontott az udvar leghátsóbb hátuljában emelt kis deszkabódé mögé: ott mindjárt abbahagyta a káromkodást, hasra vágta magát, s behunyta a szemét; 3. Hozom Bertalan nem ká: romkodolt, ellenben beleült a kútvödörbe, és leereszkedett a kú'ha; 4. Kovács János nagyon ijed ten állt a tűz mellett, jobbrabalra kapkodta a lejét, de mégse szaladt el, mert már nem is volt ideje, hanem ráhemperedett az égő szalmára, és addig hempergetl rajta, míg fi nem oltotta. Közben a ruhája is tüzet fogott, keze Iába csúnyán összeégett, de végre is néhány seb árán megmentette a benzines hordót. Azazhogy, dehogy a hordót! '— pajtát, istállókat, kazlakat, géneket, iószágot, renget ea vagyont, ami mind a tűz mar taléki lett volna: a fél Zötyögddel együtt, mert egy ilyen benzines, robbanásos égés átcsapott volna a szomszéd házakra is . . .Nos, a húr madnap megtartott közgyűlésen, amelyen Kovács János bepólyálva és sántlkálva jelent meg, ünnepélyesen felolvasták, hogy a nevezett éppen egymill ió-hat százhat vanöt ezer-négy - Százkilencvenhárom forint ára értéket menteit meg a pusztulástól. Ezért a példás cselekedetéért köszönet illeti, továbbá ötezer forint jutalom, továbbá brigádvezetői előléptetés. Ha egyszer az emberek hálásak kezdenek lenni, akkor határtalanul hálásak. Kovács Jánost, ezt a szótlan, csapott vállú kis embert, aki eleddig a munkáján kívül semmit nem produkált, elhalmozták dicsérettel és ajándékokkal. A vén Látó Imre elhozta neki a legszebb cseréppipáját. — Nem pipázom — mondta szégyellősen az ünnepelt. — Nem baj, még rászokhatsz! — biztatta Látó. De még ez csak kezdete volt az Igazi megdicsőülésnek. A tanácselnök egy gyűlésen azt találta mondani, hogy Kovács jános nemcsak a szövetkezet hőse, hanem az egész falué: és ebben a minőségé ben megérdemel egy birkapörköltes, boros, cigányzenés díszvacsorát. A gondolat nagyon tetszett mindenkinek. A gazdák felajánlottak két toklijót. A Zötyögdi Káposztasavanyító Vállalat egy hordó káposztát, a szikotzgyár ötven üveg szódavizet, a vadásztársulat tíz nyulat jsajnos, nem lőhettek le, a tilalom mialt), a lejcsarnok egy jazék aludttejet: vagyis mindenki adott, amit tudott. Bs micsoda vacsora lelt ebből! Huszonöt fehér ruhás szűz szolgált jel. (Hogy honnan szedtek össze ennyi fehér ruhát?!. Á kormány képviselője átnyújtotta Kovács Jánosnak a Nagy Szalmaoltó Érdemrendet, a plébános, Szent Sebestyénhez hasonlította az ünnepeltet, a tanácselnök Csapájevhez, az Iskolaigazgató Mucius Scaevoláhoi, a kocsmáros Rózsa Sándorhoz. Egy diák drámai költeményt írt, amely így kezdődött: Kovács vitéz, sebeidet ne nyögd: Híred él, amíg áll falunk, Zötyögdi Mindenki sírt a gyönyörű beszédeken. A régi haragosok kibéküllek, és átölelték egymást. Csodálatos este! — a lelkek békéje honolt Zötyöyd felett. Ám az ünnepi szónokok elkövették azt a hibát, hogy miközben Kovács Jánost felmagasztalták, a másik két tag társat cudarul leszólták. Mindegyik szónok imigyen kezdte beszédét: „Itt áll előttünk a zötyögdi hérosz, aki tüzek és lángok közt is ember maradt! — nem úgy, mint a másik kettő, az a bizonyos Tuskó András, meg az a bizonyos Hozom Bertalan ... Ezek a bizonyos férfiak nyeltek nagyokat. Hiszen elég kutya komisz érzés az magában is, ha valaki elszalad, amikor ott kéne maradnia. No, de még emlegessék is a gyávaságot? — még példálózzanak is vele? A két férfiú eléhb restelkedett, aztán haragudni kezdett. És amikor niár elszállt. a zötyögdi fejekből a diadalmámor, s az ünnepet felváltották a munkás hétköznapok, Tuskó András egy este a kocsmában kiszalajtotta a száján: „Igaz, mi elfutottunk a fűztől, Kovács meg ottmaradt ... mert már futni se tudov... Nagy csend lett erre. Hm. Szóval, ez a Kovács nem tudott elfutni. Nemhogy nem akart: nem tudott. Valaki megkérdezte: — Talán elszédült a füsttől? Talán beleszédült a szalmába! Tuskó atyafi vállat vont. Ö nem tudja, szédült e vagy nem szédült, ő csak egyet tud. Oka volt annak, hogy ő éppen az udvar leghátsóbb hátuljában emelt deszkabódéhoz rohant. Nagy oka! Mert, ha a benzin felrobban, abból csak tűz lesz. De, ha a deszkahódé, vagyis a reterát felrobban! — elgondolni is borzasztó: pokolbeli bűz és jertelem szállóit volna alá a csendes falura... Nem, ő nem pályázik a brlgádérosságra, ötezer forintot se akar munka nélkül keresni: na, de aki a bajban a legrosszabb helyet választotta, annak csak szidás jár? Hozom Bertalan buzgón kontrázott vala: — Miért mentem én a kútba? Ugye, erről a szónokok is elfelejtkeztek, hogy a tűzoltáshoz nem konokság kell, h. nem víz ... Igenis, víz! Senki se gondolt a vízre, csak én. Aztán megkaptam érte a magamét; na, de az is bolond ám, aki gondolkodik, .mikor a gondolkodásért leszólják az embert, a hempergésért ellenben feldicsérik... Ezek az elmélkedések behatoltak a zötyögdi koponyákba. Igaz is: egyik ember egy kicsit megperzselt magát, aztán majd hogy szentté nem avatják, más ember meg dolgozik vakulásig, szerez, gyarapít, ügyeskedik, s még azt se mondják neki, bikmakk. A kocsmáros egy este kibökte, hogy ő ugyan nem akar beleszólni a falu dolgába, de emlékszik rá, hogy Kovács János 1939 őszén, a községháza előtt kézit csókolommal köszönt a nyilas főjegyző feleségének. — Ügyi — hördül fel a plenum — szóval hízelgett a nyilasoknak! Ez aztán eljutott a tanácselnök fülébe. EJ- nye-bejnye, valami nem pászol ezzel a Kováccsal... lehet, hogy rendes ember, de az is lehet, hogy nem: és akár rendes, akár nem, a zötyögdiek ugyan nem siették el azt a díszvacsorát? Alakítottak ha mar egy brigádot, amely feltúrta, akarom mondani feltárta Kovács János egész szegényes kis életét: s nem talállak abban semmi hősieset, semmi rendkívülit, mert ez a Kovács János, ez sose csinált semmi mást, csak dolgozott. Lám csak — okoskodott ez a brigád —, ha ez a Kovács János sohase volt hős, miért lett volna hős éppen akkor, éppen ott a pajtában? Miért? Lehetséges, hogy ó gyújtotta meg a szalmát? — hogy aztán belefeküdjön és egy csapásra brigádérossá melegítse magát? Nana, kitetlk tőle. Amilyen sunyi. Mert az mégis-, csak sunyiság, hogy valaki éppen akkor vitézkedik, amikor más rendes ember levonul a porondról... Hát nem? Elég az hozzá, hogy a vén Látó visszakérte a cseréppipáját. — Úgyse pipázol, minek az neked — mondta Kovácsnak. Ez aztán végképpen felnyitotta a zötyögdiek szemét. Most már aztán ki mert kételkedni benne, hogy az egész szalmaoltás kicsinált dolog volt? Bs ki hajlandó szóba állni egy ilyen ravasz, alattomos, Szuszimuszi kovácsjánossal, aki ötezer forintot keresett a zötyögdiek jóhiszeműségén? Levágtuk miatta két birkánkat — sopánkodtak a gazdák. Majdnem lelőttünk tíz nyulat — mondták a vadászok. A diák, hogy mentse a menthetőt, gúnyverset írt, amely így kezdődött: Megy a szekér lötyögve, Sose ér be Zötyögdre ... Kovács Jánost leváltották a brigádérosságból. Gyanús ember! — örüljön, hogy egyáltalán megmaradhat a szövetkezetben. Eddig a történet. És a legszomorúbb benne, hogy mindenki. azt fogja hinni; csak. egy kitalált tréfa az egész: 12 Tűzés füst
