A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-15 / 42. szám
L' y / beteg került a kór- I házba. A nyilvántar- J tóban elkesergett szavai szerint Boros Mihályné hatvanegy éves háztartásbeli; férje, Boros Mihály gyárimunkás. A fehér gipszcsizma erőszakosan fonódott a törött lábra, de az asszony nagy fájdalmában is csak ezt jajgatta: — Az uram... jaj az uram... a vacsora ott fő el a tűzhelyen. .. Mit szól az uram, ha nem jövök haza — s csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor, a nővér a fájdalomcsillapító beadása közben megvigasztalta, hogy már értesítették a férjét. Amint a csillapító hatására csendesült testében a kín, sűrű szipákotásokkal tarkítva mesélte el életének ezt a nagy eseményét, mely esküvőjével és két gyermeke születésével méltán veszi fel a versenyt. — Egy kis pörköltöt akartam csinálni.... galuskával... Nagyon szereti az uram, és tudtam, hogy megint későn jön haza... Izé... Pártaktíván van... A hangja bizonytalankodik ugyan, mikor kiejti a „pártaktívát”, nem biztos benne, hogy helyesen mondja, azért némi dühös hangsúllyal nyomja meg, bár büszke rá, hogy az ő embere ilyesmiben részt vesz. — Keresem a paprikát — folytatja. — Az ilyen vénaszszony már feledékeny... Nem találom sehol... Hát persze, mert még tegnap elfogyott... Sietek az üzletbe... Hát csak elcsúszom valamin és zsupszl Es akkor belehasít a fájdalom a bal lábamba, de úgy, hogy azt hittem, a szívem szakad belé. Emberek vettek körül, jött a mentőautó s ide hozott. .. fal, mi lesz az urammal — jut eszébe öreg párja, s újra pityeregni kezd... — Majd csak gondját viselik a gyerekek — vigasztalják. — A, dehogyis — legyint Boros néni. — Egy sincs velünk! A fiam is meg a lályom is idegenben élnek, úgy vagyunk mi itt az urammal, mint az ujjam... Ö még csak eljárogat a gyűlésekre, de én... — A néni is részt vehetne ilyen gyűléseken — véli egy gödrösarcú, húszéves forma kartöréses kislány. Ö szolgálja ki a fekvő betegeket önkéntes készséggel. Mindig szíves, mindig mosolyog. — Ugyan, ugyan — csóválja a fejét Boros néni —, vén vagyok én már ahhoz, lelkem. És maga,, lelkem? Magával mi történt? — Eltörött a karom. Teniszezés közben elestem. — Teniszezett? — szólt elgondolkodva Boros néni, s akkor ötlött eszébe a lány csipkés selyem hálöinge. Hirtelen belepirult a gondolatba: „Valami úrilány lehet, én meg lelelkecskéztem...” ZSÍROS ISTVÁN: [Halványkék selyemcsoda — Fájt-e nagyon, kisasszonykám? — mondta hirtelen, hogy javítson tapintatlanságán . — Fájt bizony, de most már oda se neki. Ebcsont bejorr! nem első eset. Egyszer már a lábam is eltört, sízés közben... — Már lábtörése is volt a kisasszonynak? — kerekedett csodálkozóra Boros néni szeme. — Volt bizony — felelte. — De ne tessék engem kisaszszonyozni, nénike. Munkáslány vagyok én... — Munkáslány? — tamáskodott Boros néni. — Aztán teniszezik? De nem volt mindig az, ugye? — sóhajtott részvétteljesen. — Hát nem, mert azelőtt gyerek voltam. Iskolás... Az apám gépészkovács... — Nem lehet az — ingatta őszülő fejét Boros néni. — munkáslány meg tenisz meg sízés... Tudja, lánykoromban a Simonyi méltó ságoséknál szobalánykodtam. Nagy urak voltak, ügyvéd meg képviselő. .. Azok jártak teniszezni meg sízni, és azok aludtak selyemben. — De nénike — nevetett a többiekkel együtt az egyik fiatal asszony. — Látja, mi is munkásasszönyok vagyunk, ha selyem is a hálóingünk. Maga is jól tenné, ha behozatná a sajátját... Nem jó ebben a „komiszban” lenni... — Komisz? — simogatta végig kórházi ingét sértődötten Boros néni. — Miért volna komisz? — Mi csak úgy hívjuk — nevetett a fiatalasszony. — Mint a katonaságnál. És hát a sajátjába jobban érzi magát az ember. Másnap délután izgalommal várták a látogatási időt. Minden ágy körül már ott álldogáltak a betegnézők, csak Boros néni figyelt szomorúságtól hervadó szemekkel az ajtó felé. Nem jött a férje. Észre sem vette, mikor gördültek ki szeméből a könnycseppek. Ekkor azonban az ajtó nyílásában megáit egy magas, szikár, őszhajú férfi, s kutatva nézett körül a szobában... — Mihály! Mihály! — tárta öreg párja felé kövér karját Boros néni. ■— Nyugodj meg, kedves — biztatta Boros bácsi az aszszonyt. — Hamarosan meggyógyulsz. .. — Ugye, odaégett a vacsora? — riadt Boros néniben a házasszonnyi gondosság. — Mit vacsoráztál? — Odaégett... persze, hogy odaégett... Az legyen a legkisebb baj, csak te gyógyulj meg — és megsimogatta az asszony könnyes arcát. Boros néni megfogta az öreg kezét s így mesélte el a tegnap történteket. — Aztán halnap is gyere — kérlelte búcsúzáskor. — jövök, kedves, ne félj, eljövök — ígérte. Már csaknem az ajtónál volt, amikor a felesége utána kiáltott: — Jaj, Mihály! Majdnem elfelejtettem! Hozzál be nekem holnap hálóinget... Boros bácsi megtorpant. — Hálóinget? — kérdezte, mintha nem hinne a fülének. — Hálóinget... Az öreg megvonta a vállát, mint akinek minden mindegy. Ám az ajtóban bizonytalankodva megállt. Visszafordult. — Szóval hálóinget — ismételte kétkedőn. — Azt hát, persze, hálóinget — felelte a felesége. — Hát jó... egyezett bele Boros bácsi s kiballagott. Csak a kórház előtt jutott az eszébe. — Hozzak... hozzák... De honnan hozzák? Nincs Julisnak hálóinge. Nem is volt soha. Nem baj, no! Ha nincs, majd lesz! Beteg, hát teljesíteni kell minden kívánságát... Másnap, látogatás előtt, bement egy üzletbe, ahol mindenféle női holmik kínálgatták magukat. Egy cirmosszemű lány rámosolygott Boros bácsira a pult mögül: — Mivel szolgálhatok? Egy hálóing kellene... nőt... — Milyen színűt parancsol? — Milyen színűt? r- hökkent meg Boros bácsi. Ezt az asszony nem mondta — legyintett hát, s hangosan szólt: — Bánom is én — majd félve, hogy becsapják, hozzátette: — De szép legyen ám... — Tessék csak rám bízni... — A cirmosszemű felmérte a tapasztalatlan öreget, s elképzelte a nőt, aki ezt a kedves bácsit hálójába kerítette. Nem szabad az öreget szégyenbe hozni. — Tessék csak rámbízni... — készségeskedett hát. — Egy remek kis hálóinget csomagolok be... Hopp... torpant meg Boros bácsi. — Kicsinek azért nem kell lennie... — Nagyobb számot tetszik? — Igen — tétovázott, jó nagy számot.., — Kérem... Itt a blokk..» Amíg becsomagolom, tessélc szíves lenni kifizetnt. Pár perc múlva Boros bácsi már ott állt az asszony ágyánál, és nyújtotta feléje a pehelykönnyű csomagot. Boros néni hiába taposta a hatvanegyedik évét, mégiscsak aszszony volt, s az asszonyok új holmi okozta jóleső izgalmával bontotta ki. A csomagból valósággal kicsúszott a halványkék selyemcsoda: egy habkönnyű csipkés hálóing ... — Mancika, nézze csak Mancika — fordult Boros néni segélytkérőn a töröttkarú lányhoz. — Nézze, ez a szerencsét-. len mit hozott... — Jaj, de édes■ — kiáltott fel a lány. — Ilyen szép hálóingei vannak Boros néninek? — Ördögöt vannak — fakadt ki. — Ez a vén ember hozta. — Boros bácsi! Igazán?, Ilyen remek ízlése van? — jaj, Mancika, ne figurázzon ki. Ez a hacacáré... — De Boros néni — avatkozott be a vitába a szomszéd fiatalasszony is. — Mit akar? Talán bizony fekete hálóinget? Próbálja csak fel, majd meglátja, milyen csinos lesz benne. .. — Az régen volt... — le-, gyintett lemondóan. S mikor valamennyi látogató elment, a szobatársak nem nyugodtak addig, míg rá nem erőszakolták Boros nénire á halványkék selyemcsodát. — Látja, Boros néni— ujjongott Manci. — Remekül illik. Nézze meg magát — bizonykodott, s parányi tükröt tartott elé. Boros néni elpirult. Hát.. „• hát... tagadhatatlan... nem rossz... igaz, hogy egy kicsit őszül, de az arca nem is olyan ráncos, csak egy kicsit kövér. Mihály így szereti őt. S milyen finom anyag... — Jó csomó pénzt dobhatott ki érte. — Nem olyan drága az, Boros néni. Hasonló az enyémhez — vigasztalta Manci. —: Látja, Boros néni... Megváltozott a világ. Azelőtt a méltóságosak hordtak ilyent. Boros néni még megpróbálkozott, hogy visszabújjon a „komiszba”, de amikor a szobatársnők ellenálltak, beletörődött. Néha, néha a takaró alatt megsimogatta a hűs tapintású selymet, melynek csúszós fogása külcsönkért fehér menyasszonyi ruháját idézte emlékezetébe meg a keserves, de a keserűségen is túl mégis édes, elszállt fiatalságát.., '11
