A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-09 / 28. szám
híiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii MANDULA RUMBAN......-Ismeretes dolog, hogy meghitt délutáni társaságban, ha eljön a szürkület, szívesen halogatják a lámpa felgyújtását. Ez az óra pedig hamar megérkezett, mert az ebéd jócskán elhúzódott és december volt. A bőséges ebéd nehéz illata még ott ült a szobában. Különösen a kacsasült meg a párolt káposzta volt az, amelynek az átható szaga uralkodott a levegőben, pedig a sütemények után feketét is szolgáltak fel. A félhomály arra is jó volt, hogy a gazdag étkezéstől elnehezült szempillák észrevétlen becsukódhassanak néhány másodpercre; a vendégeké is, a háziaké is. Legfeljebb abból tehetett ezeket a rövid szendergéseket sejteni, hogy itt vagy ott felhangosult valakinek a lélegzetvétele és jelentős sóhajtáshoz hasonlított. Tudni kell, hogy a háziak is, a vendégek is túlhízott emberek voltak. Kivéve ter‘ mészetesen a fiatalokat, akik egyébt ként.már az asztaltól távol, a pianínó I mellé állított nagyernyős hangulat! lámpa alatt ültek, szorosan egymás i mellé helyezett két széken. 1 — No, igyunk — emelte hangját a házigazda, és a pohorak csilingeltek. — Igyunk, ki tudja, ihatunk-e még a tavasszal. A bortermés katasztrofális volt. Előbb elfagyott, aztán a pe- i ronoszpóra, esők. zöldrothadás. I — Hm! — felelt a vendég — mindez csak ürügy. Nincs tőke. Egyszerűen nincs szőlőtőke. Tizenöt év telt el a háború óta, a régiek elkorhadtak, új meg!... Hát hol vannak az új tőkék?... Sem Tokajban, sem Badacsonyban ... Ahol telepítettek is, megette a gaz. — Helyes! Vesszen a tőke, ez a köizös dalunk, végre egyetértünk — kiáltotta a fiatalember, felemelve a pianinóra helyzett poharát. — Menj az ostoba vicceiddel! — A testes vendég, aki egyébként apja volt a fiatalembernek, félbenhagyta á kortyolgatást éppen, mikor legjobban ízlett volna. — Manapság hamar eljut az ember odáig, hogy a saját gyereke fölényeskedik vele... — Hirtelen olyan hangon szólt, amely éppen nem illik a háztűznézőbe jött apához. — Megátalkodott és ostoba dolog viccet csinálni az öregek gondjaiból. Elteltél boldogsággal, és mit törődsz te mindezekkel. Szamár! — No, hagyd, papa — csitította a felesége. — Eh, ha még csak a szőlőről volna a szó, hagyján, legfeljebb nem isztok. De rettenetes, ami a falun van. A krumpli ott rothad a sárban, a kukoricát csak a varjak szedik. A cukorgyáraknak le kell állni, mert nincs, aki behordja a répát. — „És jövőnek vala keselyűk, mint 'á fekete felhő, és éles karmú sárká-1? Tatay Sándor: nyok, hogy kikaparják az éledő magot a földből.” Ezt megint a fiatalember mondta paposán zengedeztetvén a hangját, mintha szószékről beszélne, a lány pedig hallhatóan kuncogott hozzá. — Oh ezeknek már semmi sem szent — sóhajtott fel most a vőlegény anyja. De mielőtt a haragos apa gorombasággal sújthatott volna le az ünneprontó fiára, a háziasszony átvette a szót. — Nincs tojás, még tojás sincs. A takarítónőmet elküldtem a falujába, hogy szerezzen vagy száz darabot, legalább egy-két kacsát, vagy libát, mert arra nem is számítok, hogy disznót tudok venni és nyakunkon a karácsony. Ügy elsötétült már a szoba, hogy csak a cigaretta himbálózását lehetett látni, amint a háziasszony beszéd közben kihátrált a szobából. A hangja távolodott, az utolsó szavai már a haliból hangzottak. Később ajtók muzsikálása hallatszott, aztán a víz zúdulása az illemhelyen. A fiatalember nem kötekedett tovább, Persze nem láthatta senki, hogy a lány megszorította a kezét. — Hallgas, édes — suttogta —, azt akarom, hogy hallgass és fogd a kezem. A sajt és az alma ott volt a vendégasszony tányérján. Most a homályban kitapogatta, formás szeleteket vágott az almából is, a sajtból is, és felváltva, hol a saját, hol a férje szájába rakosgatta. A férj nem átallott rágcsálás közben beszélni. — A holdat keresni, meg más égitesteket, azt értik, de röhögök, mert a holdon csak szikla van és hamu ... Kő, tűz és hamu lesz a többi égitesten is, és nem Kánaán! De nem ám! Ezen jóízűen nevettek. Visszajött a háziasszony, és két valami csillogó volt a kezében. — Zöldmandula-befőtt rumban. Ismeritek ezt? Rumban... majd meglátjátok. Most még nem bontom fel, csak ha felgyújtottuk a villanyt. Egyelőre jó így, ugye ? . .. — Ami ezeket a mesterséges bolygókat illeti — jegyezte meg a házigazda —, az amerikaiakat teljességgel megértem. Azoknak arra kell az ilyesmi, hogy radar, televízió és fényképezés segítségével kémkedjenek róla. Egyszóval ők tudják, miért van a nagy erőfeszítés, de ezek csak azon vannak, hogy repdeshessenek a csillagok között. Az Istent keresik, vagy micsodát. Valami eszeveszett idealizmus ez öregem, s még azt mondják, materialisták. Nyakukon az amerikaiak és ezek a csillagokban járnak. Hát szólj hozzá! A szoba sarkából most egyenletes, finom horkolás hallatszott. — A nagymama szundít — súgta a lány a vőlegényének. — Ő megteheti. Nemrég vettük neki a bizományi áruházban azt a hintaszéket, éppen az ilyen délutáni szundikálás céljaira. Én is legszívesebben elszundítanék. Ugye szeretsz ? ... — Szivecském! Egyetek abból a kis sóskártyából, azért hagytam itt, hogy valamit rágcsálhassunk — mondta a háziasszony —, mindjárt felgyújtjuk a villanyt, aztán jöhet a rumos mandula. Csak addig várunk, míg a nagymama szunyókál ... Szóval azt akartam mondani a takarítónőmmel kapcsolatban . .. — Igazisám — szólt közbe a másik asszony —, hozott valamit? — Hogyne, hogyne, tojást bőségesen és két kacsát, olyat, mint a tearózsa. Hiszen abból ettetek. De ami falun van, az kétségbeejtő. A malacnak nincs ára. Jóformán ingyen vesztegetik, mert nincs mivel etetni. Ej, istenem, én faluról származom, én tudom csak átérezni igazán a parasztok fájdalmát. Szegény jó nagyapám azt szokta mondani, hogy ha a munkások kötekednek a gyárosokkal, az semmi, az csak .hecc, de ha a mi kedves parasztjainkat haragítjuk magunkra az a vég, az a megsemmisülés, az az utolsó ítélet. És most itt van ... Ekkor az utcán felgyűlt a neonfény, és a komisz véletlen folytán egy nyaláb kékeslila sugár a kissé félrévont csipkefüggöny mellett pontosan odavetődött a pianínó sarkához, ahol a fiatalok indaként kapaszkodtak egymásba és mohón csókolóztak. Eközben nyilván lehunyták a szemüket, a bőrükön pedig nem érezhették a hideg fényt.
