A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-08 / 41. szám
KURT STERN: I u a n i t o Sokat nevetett és trem'olázva vérpezsdítő spaenyol dalokat énekelt; Andalúziából származott. Haja ténylő fekete, szeme barna volt, akár az érett gyesztenye. Termete alacsony, bőre naptól cserzett. Ezerkilenczázharmincöt decemberében egy hetet Madridban töltöttem, akkor találkoztam vele először. Reggeltől estig a szálló bejárata előtt álldogált „Limpiabotas? Limpiabotas? — harsogta az arra járók felé, és ujjával cipőjükre mutogatott, ha az nem fénylett eléggé. „Heraldo! Heraldo de Madrid! Heraldo!” — ordította torkaszakadtából, míg csak el nem adta az egész köteg újságot. Juanito fürge és élelmes volt. A következő este már úgy bánt velem, mint régi vevőjével. „Senor! Su periodico!” És mint régi kuncsaftja, megkérdeztem: — Mi érdekes van benne? — Juanito vállat vont. Ogy, ahogy cipőtisztító létére mezítláb járt, ugyanúgy újságokat árult, melyeket nem tudott elolvasni. — ügye, te is szeretnél tudni írni, olvasni? — kérdeztem tőle Párizsba való visszautazósom előtt. Közben fürge kezében megállás nélkül járt a törlőrongy, szakszerű mozdulatokat végezve vele cipőmön. — Si, senor! — felelte egykedvűen fejét fel sem emelve. — Akkor hát miért nem tanulsz meg? — faggattam tovább Ismét csak megvonta a vállát. A feleletet mélytüzű szemének pillantásából olvastam ki, mely némi megvetéssel ezt villantotta felém: nappal a kiváncsi idegenek cipőit kell tisztítanom, este meg a Heraldot árulni, éjjel pedig aludnom kell. Tizennégy hónap múlva ismét Spanyolországba kerültem. De már nem Madridba, hanem csak Madrid elé. És most nem mint turista, hanem mint a nemzetközi brigád politikai biztosa. Juanitót már rég elfelejtettem, amikor egyszer ismét találkoztam vele. Brigádomat súlyos veszteség érte. Erősítést vártunk. Épp a templomtéren álltam, amikor nagy robajjal tiz teherautó futott be. Kétszáz spanyol katonát hozott. Egyikük Juanito volt. Azonnal hozzá futottam. -Hombre! Emlékszel még rám? — Egy kis ideig fürkészően vizsgálgatott, aztán egyszeribe elnevette magát és így szólt: Si, sefior. — Megkértem, hogy Mártii György rajza L ezután csak ,camarada”-nak vagy „comisarió”-nak szólítson. — Si sefior — felelte örömmel. M últak a hetek, hónapok, csak nagyritkán találkoztunk. Akkor csak azt tudtam Juanitóról, hogy jó katona, fegyelmezett és bátor. Ha szükség volt rá, hát lőtt, ha nem, akkor tremolázva kedvenc dalait énekelte. Egyszer ezredének biztosa elkeseredetten szidni kezdte, semmirevaló baromnak, disznókat titulálta. Nem akartam hinni a fülemnek, hát megkérdeztem: — Ki? — Juanito, igen, Juanito! — felelte. — Mit ér, ha a harcban bátor, megállja a helyét és úgy tud énekelni, mint az andalűziai pacsirta, ha kerekperec kijelentette, hogy ő az úristennek se akar írni, olvasni tanulni. — Juanito? — kérdeztem meg újra. — Igen, Juanito — szitkozódott tovább a biztos. — A második ezredben egyetlen analfabéta sincs; a harmadikban öten vannak. És a mienkben? Tizenhárom! Igen, tizenhárom! Tudni akarod, hogy miért? Azért, mert Juanito ros^ befolyással van a többire. Fölkerestem Juanitót. — Igaz az, hogy nem akarsz tanulni? — kérdeztem. — Igaz, sefior. — És miért nem, senor? — Intett, hogy egyszerűen nincs kedve hozzá. — Ez nem elegendő ok. — Juanito makacsul hallgatott. Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot. — Másfél évvel ezelőtt akartál tanulni és akkor nem tanulhattál. Most a kormány kéri tőled ezt, és te ellenszegülsz. Talán csak nem vagy anarchista? — Erre rám emelte a tekintetét és csendesen megszólalt: — Igen, akkor. .. akkor az egészen más volt... akkor még előttem állt az élet... — Ügy beszélsz, mint egy aggastyán — fordítottam tréfára a beszélgetést. Ám ő továbbra is komoly maradt. — Meddig tarthat még a háború? — kérdezte. — Három hónapig, hatig, esetleg egy évig? Nem hiszem, hogy ép bőrrel megússzam a dolgot. Akkor hát minek tanuljak olvasni. Lőni tudok, és mára ez elég. Talán ha jobb politikai biztos lettem volna, nem tudott volna ennyira kihozni a sodromból Juanito, aki minden bizonyai jobban ki volt téve a veszélynek, mint én. Ahelyett, hogy megmagyaráztam volna neki, hogy a köztársaság katonájának nem szabad így beszélnie, gondolkoznia, nehéz helyzetemből vaskos goroinbassággal vágtam ki magam: — Ez hülyeség! — kiáltottam. A parancsot minden körülmények között teljesítenem kell, ezért hát legyen olyan szíves és tanuljon olvasni. — Si, senor — válaszolta. A fegyelem rákényszerítette Juanitót, hogy olvasni tanuljon. A kíváncsiság meg arra ösztönözte, hogy minél többet olvasson. Amikor lőni kellett, lőtt; különben kedvenc dalait énekelte, vagy olvasott. Amikor mint súlyos sebesült a tábori kórházban feküdt, meglátogattam. Ott is szenvedélyesen olvasott. Csak akkor vett észre, amikor már közvetlenül az ágya mellett álltam. — Salud, Juanito — üdvözöltem. Beesett szeméből tompa fájdalom sugárzott felém: — Salud, comisario! Jó ideig ültem az ágya mellett. Magáról beszélt. Amikor a háború megkezdődött, nemigen tudta, tulajdonképpen miért is folyik Azt mondták neki, hogy a nagyurak és a generálisok a szegényekei még jobban ki akarják fosztani A fronton legalább volt mit ennie, szállása is kellemesebb volt, mint otthon a kapuk alatt vagy a padláson. Életében ekkor viselt először cipőt Hogy miért harcolt, azt csak valamivel később tudta meg Ebben nagy segítségére voltak a könyvek. Ezt most már tudta; azon a napon nem csupán sanyarú gyermekkoráról beszélt, hanem a jövendőről is. ^Tern nézett rám, hanem csak a takarójára, mintha az előző életeként terpeszkedne előtte. A háború után tanulni akart. Nehezen tudtam elnyomni felindulásomat; ez esetben én nem hittem, hogy ép bőrrel megússza a háborút. — És mit akarsz tanulni — kérdeztem tőle. Mereven a takaróra nézett és gondolataiba mélyedve hallgatott. Majd csak úgy általánosságban azt mondta: — 0, tanulni akarok, sokat akarok tanulni. . . Szeretnék. .. — hirtelen felemelte a fejét és kételkedve megszólalt: — Gondolja, comisario, hogy tanító is lehetnék? Rövidesen a tábori kórházban tett látogatásom után elvezényeltek a brigádtól. Juanitót többé nem láttam. Néhány' évvel ezelőtt azonban megtudtam, hogy él. És tanító lett. De nem kitüntetett és biztos pozícióban lévő tanító. Ám mégis tanító, akit Franco rezsimé tiszteletbeli oklevéllel „jutalmazott”. Olyan hatásos, önfeláldozó és olyan veszélyes volt a tanítása, hogy a kommunista röpiratok terjesztéséért tizenöt évi fogházbüntetésre ítélték Fordította: Péter László 12
