A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-08 / 41. szám

ami a legdrágább. És a vad kiáltozás és a bősz csatározás lármája messzire elhallatszott. Erre egymás után jött a többi falu is, és a falvak után a városok, ki barát, ki ellenség, ki ennek segített, ki amannak, itt a vetést gázolták le, amott a mecseteket gyújtották föl, az ország egyik fele elpusztította az ország másik felét, a szent papok elvesztették zöld turbánjukat, a nagyvezírek hivatalukat, a szultánok és kalifák trónjukat és koronájukat. És hét évig irgalmatlanul ölték és gyilkolták egymást az emberek karddal, nyíllal, dárdával, és már régóta senki sem tudta, miért. Egy bolha miatt.

Hét év múlva az idők Atyja megelégelte az oktalan vérengzést, kinyitotta a vakok szemét és a süketek fülét, tegzükbe parancsolta a nyilakat, hüvelyükbe a kardokat, övükbe a handzsárokat és jatagánokat. Az ország egyik maradéka megbékélt az ország másik maradékával. Az emberek megölelték egymást, Allah dicséretére ragyogó új mecseteket építettek, a szent papok megint fejükbe nyomták a zöld turbánt, a szultánok a koronát. Az igazságos kalifa pedig nyomban gyülekezetbe hívta a bölcseket és tudósokat és megparancsolta nekik, hogy rögtön írják meg a hétéves háború ádáz, véres és siralmas történetét, minden népek és nemzetek örökké való okulására, arabul és perzsául is, nemkülönben a kínaik, a zsidók és az indusok nyelvén is, nehogy, késő évszázadok múlva, bárki is azzal védekezzen, hogy nem tudta elolvasni.

A bölcsek és tudósok munkához láttak, kérdezősködtek és kutattak, és lassan-lassan mind mélyebbre ásták magukat a véres esztendők rétegeibe; a kettészakadt ország harcán keresztül leereszkedtek a városok és falvak csatározásába, a városok és falvak csatározásából a két szomszéd falu összecsapásába, a két szomszéd falu összecsapásának szűk résén keresztülbújva, eljutottak a lemészárolt karavánhoz, attól pedig az agyonvert férj és a meggyilkolt hajcsár teteméhez, egyúttal a két szerencsétlen fickó közös özvegyéhez is. Nyomban katonákat és eunuchokat küldtek érte a névtelen kis faluba, hogy a kalifa trónja elé hurcolják. Az átkozott falut pedig elnevezték a Vérengzések Anyjának.

Az asszony leborult a kalifa előtt és homlokával a padlót csókolta. És a kalifa parancsára elmodta történetét és a zokogás zokogásával és a szégyen szégyenkezésével elmesélte, hogyan ölte meg féltékeny ura a hajcsárt, amikor az mécset gyújtott, hogy annak világánál megkeresse a bolhát, amely a csípések százaival és a marások ezreivel gyötörte, mihelyst elhelyezkedett rajta. És az asszony esküdözött, hogy nem ismerős bolha volt, nem háziállat; gonosz, idegen bolha volt, ő maga vitte haza a bölcs Abu Majub erkélye alól, ott ugrott rá, ott csípte nyakon, és ott rejtőzött el ferendzséjének egyik ráncában, Allah akarata szerint.

A bölcsek és tudósok nagy álmélkodással és fejük sűrű csóválásával hallgatták. Lelkűkben buzgón hálálkodnak Állatinak, hogy Így elvezette őket a bolhához, és a bolhán túl a bölcs Abu Majub szakállához, minden baj, nyomorúság, keserűség és szenvedés forrásához. És a kalifa nem tudta, sírjon-e, nevessen-e, büntessen-e vagy irgalmazzon. De nyomban elküldte katonáit Abu Majubért, az aszszonyt pedig börtönbe vetette, hogy pókok, patkányok és más tisztátalan állatok mocskos gyülekezetében tűnődjön vétkein, mindaddig, amíg a fekete szerecsenek érte jönnek, zsákba varrják és az udvari csukák csemegéjéül a nagy halastóba fojtják.

Ez történt az asszonnyal, aki szép volt a szépek között és haszontalan a haszontalanok között. És senki sem siratta meg, mert az emberek szeméből régen kifogyott már a könny. Elsírták az utolsó csöppet is a hétéves öldöklésben.

Mármost, ami a bölcs Abu Majubot illeti, mihelyt meghallotta a katonák dobogását és fegyvereik zörgését, rögtön tudta, hogy a bolha dolgában jönnek érte. Rettenetesen megijedt és a kalifa haragjától reszketve, hóna alá kapta csodálatos szakállát, hogy futás közben meg ne botoljon benne, kiugrott az ablakon és hosszú, öreg lábának csodálatos sebességével elinalt a katonák elől. így futott falvakon és városokon, síkságokon és hegyeken, erdőkön és mezőkön keresztül, üldözői pedig nagy rivalgással és rikácsolással mindenütt a nyomában, azonban nyíllövésnyire sem tudták megközelíteni. És mármár úgy tetszett, hogy megmenekül, amikor váratlanul és reménytelenül óriási víz állta útját, haragosan harsogó folyó, amelyet nem bírt átúszni. A katonák pedig félkörbe széledtek körülötte, hogy a folyó mentén se futhasson tovább, se jobbra, se balra, se lefelé, se fölfelé. És a kör mindjobban szűkült. Abu Majub látván, hogy eljut útjának a végére, nagy szorongattatásában leroskadt a folyó pártján és hangos kiáltozással fohászkodni kezdett:

— Allah, az. én segítőm és a Próféta az én védelmezőm!

Ebben a pillanatban óriási elefánt csörtetett ki a bozótból. Magassága nem volt alacsonyabb a Káf-hegység magasságánál, feketesége nem volt halványabb az éjszaka feketeségénél, ormánya, mint a mecset tornya, agyara, mint a mecset oszlopa. Az elefánt fölkapta Abu Majubot, két füle közé ültette és az álmélkodó katonák orra előtt leereszkedett vele a vízbe. És némely hullámok ijedezően kikerülték, mások alázatosan nyaldosták a talpát, míg átgázolt a folyón. Minden lépése egy mérföld volt, és mégis két nap, két éjszaka hurcolta két füle között Abu Majubot, aki a felhők magasságából és a csillagok szomszédságából kémlelte a késedelmes túlsó partot.

És amikor végre biztonságos helyre érkeztek, az elefánt letette a földre. Abu Majub pedig meghajolt előtte a hajlongások sokaságával és így szólt Hozzá:

— Elefántok Császára, Agyarak Királya, Ormányok Hercege, hogyan háláljam meg, hogy nyomorult életemet kegyesen megmentetted?

Az elefánt elnevette magát és nevetése olyan volt, mint forró nyári napon a mennydörgés:

— Régen megháláltad már, bölcs Abu Majub. Akkor, amikor megkönyörültél rajtam és nem öltél meg, holott megtehetted volna.

— He te mondod, Állatok Fejedelme, alighanem úgy van. De én nem tudok róla. Mondd meg, ki vagy, hogy nevedet imádságaimba foglalhassam.

Az elefánt másodszor is elnevette magát, és nevetése most olyan volt, mint ezer vízesés félelmetes harsogása. Apró szemével ravaszul ráhunyorított Abu Majubra, és azt mondta:

— Csodálom, hogy nem ismersz. Én vagyok a bolha. Ä te jóvoltodból híztam, duzzadtam és dagadtam ekkorára.

Abu Majub a csodálkozás csodálkozásában és a némaság némaságában hanyatt esett. És akkor Allah megvilágosította az agyát. A balga bölcs megértette, hogy mindent jóvátehet még, ha gátat vetvén az elefánt tovább való terjeszkedésének, haladéktalanul

agyonütni. Hamar föltápászkodott, és körülnézett, nem akade keze ügyébe valami husáng, sziklakő vagy céljának hasznos, más alkalmatosság. Azonban az elefánt megneszelte a dolgot, fölemelte ormányát és könnyedén ráfújt Abu Majubra. És könnyed fújása olyan volt, mint a szélvész viharzása és a fergeteg zúgása. És tisztes távolságra elsöpörvén Abu Majubot, az elefánt szörnyű lépésekkel eltűnt a rengetegben. Abu Majub utána akart futni, azonban fáradt is volt, gyönge is volt, öreg is volt, gyáva Is volt és bölcs is volt. Ennélfogva beérte azzal, hogy szomorúan utánanézzen, és nagyot sóhajtson:

— Bolha korában kellett volnál

11