A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-08 / 41. szám
HELTAI JENŐ: Abu Majub bolhája Most lenne kilencven esztendős Heltai Jenő (1871—1957-, Az „Abu Majub bolhája” című keleti mese, amelyben az allegória eszközeivel, de mégis félreérthetetlenül kifigurázta a fasizmussal megbékélőket, a harmincas évek közepén született. Sok száz esztendővel ezelőtt, az igazságos kalifák korában, akkor, amikor Harun al Rasid ősei és utódai álruhában kószáltak még Bagdad utcáin, hogy önnön szemükkel lássák népük nyomorát és önnön fülükkel hallják panaszát, élt a messze Arábiának egyik névtelen falujában egy öreg bölcs, Abu Majub. Bölcsességének szűk volt a kis falu, de szűk volt a világ is, mert titok nem volt számára se égen, se földön. Allah és a próféta szolgálatában buzgón olvasgatta a koránt, de olvasta a hét pecséttel lezárt, régi könyveket Is; ismerte a füvek erejét, ■ a csillagok járását; értett a madarak nyelvén; ezerhétszázötven változatát tudna az aszszonyok fondorlatainak. Ahogy jámbor, jó lélekhez illik, jó tanáccsal segített azon, aki bajban volt, utolsó falat kenyerét is megosztotta a koldussal meg a kóbor kutyákkal, böjtölt és sanyargatta magát, imádkozással és elmélkedéssel védekezett a világ hívságai és kísértései ellen, egy kicsit fensőségesen, mert azok amúgy sem tettek volna nagy kárt benne. Sokkal öregebb volt, hogysem öröme telhetett volna a nagyurakkal való szertelen mulatozásban és a szép lányokkal való pajzán cicázásban. Dereka mindazonáltal nem görbült meg sem az évek, sem a tudomány terhe alatt. Sovány, szikár ember volt Abu Majub, csont, bőr és szakáll, óriási fehér szakáll. Ebben a szakállban, ebben a havas rengetegben Allah kegyelméből, gondtalanul és elégedetten éldegélt egy kis fekete pont: egy bolha. Semmi sem történik a tetemtő akarata ellen. Allah jelöli ki helyüket a világban. Abu Majubét a névtelen kis faluban, a bolháét Abu Majub szakállábán. Ez is a teremtő csodálatos bölcsességét hirdeti. Mindenki más nyomban agyoncsapta volna abolhát. Abu Majub nemcsak megtűrte, hanem mindennap több ízben is megköszönte Allahnak, hogy végtelen irgalmában- mindöszsze egyetlenegy bolhát ültetett szakállának bozótjába, nem pedig egy anyatigrist kölyköstül. A bolhát azonban megtévesztette a bölcs végtelen türelme. Elbizakodott, elszemtelenkedett, kelleténél többet ugrált és garázdálkodott. Véges ésszel nem gondolt arra, hogy Abu Majub Allahnak tetsző cselekedetben jeleskedik, amikor jámbor magadással, panasz nélkül, a békesség békességével viseli nehéz sorsát: inkább azzal áltatta magát, hogy egyéniségének megejtő varázsával nyűgözte le. Ennélfogva csípte és marta a csípések és marások százaival és ezreivel, mindaddig, amíg Abu Majub végre megsokallta gonosz okvetlenkedését, megfogta és csöndes szóval azt mondta neki: — Háládatlan állat, megelégeltem tobzódásodat. És megelégelte az emberek és állatok atyja is. Türelmemet ő adta, ő fosztott meg tőle. Nem öllek meg, holott megtehetném. De száz halált ha halnál, akkor sem fizetnéd meg azokat a kínokat, amelyekkel napjaimat és éjszakáimat megélénkítetted. Eridj békességgel, és keress magadnak más bolondot, az én szakállamban immár többé nincs helyed. És kihajította az ablakon. Ebben a pillanatban egy karaván haladt el az ablak alatt, a kalmárok és hajcsárok sokaságával, a tevék púpjának szokatlanul nagy bőségében. Selymet és igazgyöngyöt szállított a karaván, szőnyeget és drágakövet, arannyal hímzett kaftánt, asszonyoknak való kendőt és salvárt, függőt, karperecét, egyszersmind a hozzávaló rableányt is, előkelő, gazdag vevők, vezirek és más udvari emberek számára, Damaszkuszba. És míg a karaván megkerülte a falut, a hajcsárok éktelenül ordítoztak és hadonásztak, és nógatták a tevéket, hogy így elriasszák a rablókat, mielőtt kedvük kerekedne, hogy megtámadják őket. A nagy kurjongatásra összeszaladt a falu népe, és nézte az elvonuló karavánt, ki-ki a maga szemével és a maga gondolatával. Az egyik Allah áldását kívánta a kalmárokra, a másik irigyelte őket sok kincsük miatt, a harmadik azt számítgatta, hány dirhemmel gazdagodnak a damaszkuszi vásáron, a negyedik a rablányok felé sóhajtozott, akik olyanok voltak, mint az ezüst hold, amikor pálmák és mecsetek fölött, a felhők fehér márványlépcsőjén fölsétál az ég magasságába. És a bámészkodók között volt egy asszony is, szép a szépek között és haszontalan a haszontalanok között. Ennek az aszszonynak megtetszett az egyik fiatal hajcsár, és amikor látta, hogy a nagy kavarodásban senki sem ügyel rájuk, hirtelen melléje lopakodott és a fülébe súgta: — Gyere vissza éjjel, mikor a karaván lepihen. Kapard meg ablakomat és én bebocsátalak. Mitől se félj, az uram hétalvó. A hajcsár nem felelt, szemével hunyorgatott csak, de az asszony beérte ezzel, is. Nyomban hazaszaladt és hatalmas ürücombot tűzött nyársra, hogy megsüsse az urának, és jókora darabot lopjon le belőle a hajcsár számára is. És éppen akkor szaladt el Abu Majub nyomorúságos erkélye alatt, amikor a jámbor bölcs a cudar bolhát kiröpítette az ablakon. És meg volt írva, hogy a bolha belekapaszkodván az asszonyba, nyakon csípje, aztán ügyesen -elrejtőzzön feredzséjének egyik ráncába. így az asszony hazavitte a bolhát. Amikor a bolha meglátta az éktelen nagy nyársat és alatta az óriási tüzet, rettenetesen megijedt. Attól félt, hogy az asszony neki rakta, a tüzet, őt húzza nyársra. Megmoccanni sem mert többé, és éjjel, a kamra sötétségében, amikor a hajcsár ölelgetni kezdte az asszonyt, óvatosan odábbállt. Nagy ugrással a hajcsáron termett és marni kezdte a boldogtalant. A hajcsár meghühödött, és mécsest gyújtott, hogy a gonosz állatot megkeresse és megölje. A mécs világa felriasztotta álmából a hétalvő férjet. Mielőtt a hajcsár elszaladhatott volna, rávetette magát, handzsárjához_ kapott és megölte. Az asszonya kirohant az éjszakába, vad jajveszékeléssel fölverte a falui, álmából a távoli karavánt. A hajcsár cimborái berohantak w házba és agyonverték az aszszony férjét. A bolha a nagy tolakodásban szerencsésen megugrott. Hajnaltájt a férj barátai föl- - szedelőzködtek, jó paripáikon hamarosan utolérték a karavánt, és a bosszú örömében megtámadták és leszúrták a - hajcsárokat. Mivel a kalmárok hajcsáraik védelmére szintén fegyvert fogtak, lemészárolták a kalmárokat is. És elhajtván a tevéket, dús zsákmánynyal tértek haza, a damaszkuszi vásárra szánt selyemmel, igazgyönggyel és drágakővel és a rableányok példátlan sokaságával. Egynémely kalmárok és hajcsárok azonban szörnyű sebeikkel feltápászkodtak és maradék életüket elvonszolták < a szomszéd faluba. Halált kiáltozván a gyilkosok és rabiók fejére, föllármázták a népet, fegyvereseket fogadtak, és nagy jutalmat, a dírhemek és aranyak ezreit ígérték nekik, csak elpusztítsák a másik falut. Ez meg is történt. Az egyik falu elpusztította a másikat, és a másik falu elpusztította az egyiket. Emitt is, amott is jó vásárt csinált a halál, mert Ingyen vette azt, 10
