A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-09 / 28. szám
Szorongással, teli köves ösvény az út. Két oldalt sűrűség hullámzó tánca fut. A köd beivódik a sáros agyagba, s legurul a hegyről a völgybe omolva. Az élet hány színe nyugszik a köd alatt. Néha a szél sóhajt s rázza az ágakat. A szikra tövében, mit nedves moha tarkít kinyílt enciánok kék harangja alszik. I Most a dús bozótban mintha kis tűz gyűlna, légyölő galóca pöttyös fejét nyújtja, vörös kalapján még reszket a tűlevél, a nagy munka után már gőgösen henyél. Törpe fenyők alól virgonc madár röppen, mögötte a gallyak szelíd zaja zörren, másik száll utána, a vér szava hajtja, gomolyog a köd, s a tájat eltakarja. ★ ★ ★ ★ ★ Hegyi köd El nem dalolt ének Mint ahogy a forma, mit még ki nem véstek a márványból szólal, hogy kapjon alakot, úgy hív engemet is a még el nem dalolt, felejtett szavakba befalazott ének. Hol találtam rátok méhén az időnek? Szemetekben a nap halk mosolya lángol. Ó élet hatalma! A zsenge, szűk szárból pompás virágoknak buja szirma nőhet. \ Titeket végtelen szomj hajszol a fényre. Kiktől forróságot ittatok a mélyben földalatti szikla, gyökér mondta nektek, hogy lássatok napot, ki mindent melenget. Hisz ti már előbb is sziklákban, gyökérben rádöbbentetek rég szörnyű erejére. ¥ ¥ ¥ ¥ A ( qua acetosa Acqua acetosa, — itt vagyok, újra, jánosbogarak raja világít, távoli rétek illata száll itt, s amott a Tiberis hömpölyög zúgva. Az ős Rómára hull a hold ezüstje, valami csapszékben gitár húrja szól, s itt az öröklét zeng a víz alól, pezsgő habokra nézek elmerülve. Vagy csak tán harangot hallok zengeni? Egy római nő libben most elém, a szeme rámvillan szénfeketén, s agyagkorsóját a kúthoz emeli. Majd újból elnyeli a csillagos éj, vállán kecses agyagkorsója ring, s a felejtett hang már enyim megint, léptének ritmusa szívemben zenél. Lyszohorszky a&tőd(í(íí ★ ★★★★★★★ Szalár A füzek közt hajlongnak az árnyak, sárgás vizemen játszanak a fényben, kétfelé nyúl az éhes meder értem, agyagot hordok, vetések várnak. Fölöttem fecskék keringve szállnak, homokkal telt hajó kotorja szélem, csülan a tükröm és a tarka képen üzbég leányok rámfigyelve állnak. De holnap ízes, friss zöldség leszek már. ropogós répa, tüzes paprikahéj és dinnyék vére a nyári verőn, sebesen áradok, szívjon a gyökér az új töke felé, mely karóra vár, hadd tüzesítsen bort az erőm. Taskent 194.2. VI. 25 ¥¥¥¥¥¥ Költészet Napfényhez vezetni ez a hivatás ködön, viharon és örvényen át, míg alkotó kézben nyílnak a virágok. Költő vagyok. S a költészet mi más: örök ifjan nézni örök változást, kis dalba zárva végtelen világot. ¥ ¥ ¥ ¥ Ondra Szinte mintázza a vésett sziklatömböt ében haja alatt halántéka árka, tárnák nyomorában vasalt kemény álla, melyben hegyi ősök akarata őrköd. Amit összezárt keskeny ajka titkol, akárha örök hallgatást keresne, az tekintete fényéből kicsókol, mintha onnan egek mély azúrja lesne. Lámpa, te éneklő napja az éjnek, nyitott könyvre hullik a fényed, éjjeli pillék szárnya csilingel üvegruhádon. Csülagok súgják közel az éjfél, becsukom könyvem az égbolt könyve előtit a könyv előtt, mit ki nem dalolt ég számos ezredév. Ha elszunnyadom s több hajnal fel néni ébreszt. életem könyvében majd a szél lapoz jat. mint madarak tollában, ' kik csillagfényben békén alszanak. Nem kell majd többé lámpa a fényed, életem könyvében a csillagos égnek fénye világít. Nyitott ablak előtt ☆ ☆ ☆ ☆ £j Milliók menete Éhség és kimúlás közt forog a létünk, föld alatt, föld felett halál áll elébürik. Recseg az ácsolat, ránk omlik a tárna, elvtársakat gyilkol a sortüzek lángja. De jön még virradat, emberség reggele, • dobként feszül a föld, dong léptünk üteme. És közébünk állnak az elesett társak^ milliós csapata harcos igazságnak. A vértanúk hősi serege feltámad. Gyűlő sorsfelhőkkel gomolyog a század. 1935. V. 4. ¥ ¥ ¥ ¥ Dal a pusztában Kit ősök forrása itat, azt nem téveszt meg harci zaj, hol pusztát vetít a pillanat ott oázis nekem a dal. Tüzes napoknak vad hevét oltja a dal és árnyt terem, kit déli nap pusztában ért, az érti, mi a dal nekem. ★ ★ ★ f A hárfám Hárfám az egész lah határ, zúgó patak, a Beszkidek, napraforgók, bányásztelep, aknák tornya, a füst, a gyár. Világot ölel át a húrja, s feszíti meg nem alkuvás, ott hol halódik, földre hull a munkás, s a szemeket kínos könny borítja 1932. XII. 11. Fordította: Monoszlóy M. Dezső 11 Anyám látomása
