A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-07-09 / 28. szám

— Köszönöm jól — feleltem, bár egyáltalán nem éreztem jól magam.

— Fáj valamije?

— Inkább azt kérdezhetné, mim nem fáj! Ügy érzem, mintha malomkövek között őrlődnék.

— Rosszabbul is végződhetett volna — felelte a lány, és kedvesen elmosolyodott

— Nem mondaná meg nekem, tulajdonképpen hol is vagyok? — kérdeztem tőle.

— Hamarosan megtudja. Fel tud kelni az ágyról ?

Megkíséreltem felemelkedni, de a fájdalomtól ajkamba haraptam.

— Feküdjön. Mindjárt hozom a reggelijét.

'— És puha cipőiben oly halkan tűnt el, akár az árnyék.

Nyikola valamivel jobban érezte magát. Egy ideig még ugyan kenegette az oldalát és a hátát, de már fel tudott kelni. Föl-alá járt az aránylag kis helyiségben, valamit dörmögött magában és jobb térdét tapogatta.

— A pipának vége, a dohánynak is vége, pedig de rágyújtanék — mondotta.

Üjra kinyílott az ajtó és belépett az ápolónő, ez esetben egy gyapjú mellényben és bőr csizmában lévő, harminc év körüli férfi kíséretében. Ez eszembe juttatta, hogy a sarkvidéken vagyok. A f érfi mindkettőnk számára hasonló öltözetet hozott, mint amilyet ő viselt, az ápolónő egy tálcán reggelinket tartotta — rántottát, vajas kenyeret és egy csésze forró kakaót.

— Egyenek — mondotta barátságosan —, és ha majd fel tudnak kelni, öltözzenek fel és nyomják meg ezt a gombot.

Fejével intett a férfinak, majd mindketten eltávoztak. Jó étvággyal nekiláttam a rántottának, amit az ápolónő az ágyam melletti asztalkára tett. Az átélt borzalmak ellenére mindkettőnknek jól esett az étel. Nyikola számára a kakaó különleges csemege volt — életében még sose ivott ilyet. Lehúnyta a szemét és nagy kortyokban, élvezette! szürcsölte a forró italt.

Ebben a kórházban minden bizonnyal az emberek nem szoktak sokáig feküdni Miután megreggeliztünk, nagynehezen feltápászkodtam, megvizsgáltam elgyötört tagjaimat, melyet már valaki megmosott és tiszta fehérneműbe öltöztetett, festem csupa kék folt, csontjaim azonban szerencsémre épek maradtak. Bal vállam kissé bedagadt és meglehetősen fájt. Ügy éreztem, mintha ki lert volna ficamodva és valaki közben újra helyre illesztette. Hát igen, sokkal rosszabbul is végződhetett volna. ..

Egymás segítségével nagynehezen felöltöztünk. és aztán megnyomtam az ajtó mellett levő csengőt Kis idő múlva megjelent a gyapjúmellényes ember és intett fejével, hogy kövessük.

Kiléptünk a szobából és egy hosszú, villanyégőkkel kivilágított, kanyargós folyosón találtuk1 magunkat. Mindkét oldalon ajtók, fölöttük meglehetősen nagy számok: 32. 33, 34 ... s velük szemben 12, 13. 14 . , . Mint egy szállóban vagy a minisztériumban.

Elég sokáig mentünk állandóan kanyarogva. Valahonnan monoton zaj szűrődött felénk. Bizonyára hatalmas gépek dolgoztak ott. Az egész inkább egy gyárhoz hasonlított.

Kísérőnk egyszeriben megállt az egyes számú ajtónál és bekopogott. Egy hatalmas, pompásan berendezett, szőnyegekkel teli dolgozószobába léptünk. Megfigyeltem, hogy ablakok itt sincsenek. A falakat könyvespolcok és műszaki rajzok borították. A sarokban tűzbiztos pénzszekrény és a svéd íróasztal mellett forgatható iratrendező állott. A zöld ellenzőjű lámpával megvilágított asztal mögött borotvált arcú férfi ült és valamit írt. Megszólalt a telefon: a férfi felemelte a hallgatót. és ismeretlen nyelven kurta parancsot adott ki.

Azután forgó karosszékének támlájára könyökölt és felénk fordult. Szürke zakót szürke pulóvert viselt. Mindez úgy festett, mintha

egy gyárigazgató dolgozószobájában lennénk. Miután jól szemügyre vettem az idegent és arcába tekintettem, a meglepetéstől önkénytelenül felkiáltottam. Előttünk ugyanaz az angol volt, akit nemrég húztunk ki a mocsárból.

Valószínű, őt is meglepte ez a váratlan találkozás.

— Ö, régi ismerősök! — szólalt meg. — Foglaljanak helyet.

Asztalhoz ültünk. Az angol egy darabig úgy nézett ránk, mintha gondolkodna, azután elégedetlenül bólogatott fejével, majd egy vonalzóval dobolni kezdett az asztalon, és megszólalt:

— Tehát mégsem fogadták meg a tanácsomat.

— És amint látja, még életben vagyunk — jegyeztem meg.

— Még! — felelte az angol jelentőségteljesen. — Tisztán a véletlen műve, hogy össze nem zúzódtak, mint a törékeny tojáshéj. ..

Idegesen dobolt az asztalon, majd hirtelen székestől együtt megfordult és irataiba mélyedt, mintha egészen megfeledkezett volna rólunk. Mindez jó ideig tartott. Azután éppen olyan hirtelen, ismét felénk fordult.

— Azok, akik a szél irányába mennek, többé nem térnek vissza — jelentette ki kurtán, ismételve Nyikola szavait. — Előbb, utóbb. . . vagy csak most. . . de meghalnak. Önök megmentették az életemet. Lekötelezettjük vagyok, így hát nem kívánom a halálukat. Azonban. .. — az angol jelentőségteljesen felemelte az ujját. Azután ismét félig elfordult, valamit gyorsan egy papírlapra vetett, majd megkérdezte: — Kik önök és mi a nevük?

— Klimenko, Georgij Petrovics vagyok. Őt pedig Nyikolának* hívják.

Az angol a vizsgáló bírók gondosságával jegyezte feleleteimet. Érdeklődött az életkorom, foglalkozásom, végzettségem és expedíciónk célja felől. (És ez utóbbi érdekelte őt a legjobban.) Nem tartottam fontosának, hogy valamit is elhallgassak előtte..

— És szabad kérdeznem, kihez van szerencsém? — kérdeztem, hogy valamiképpen egyenlő felekként tárgyaljunk.

Az angol rándított a vállán, és csak úgy foghegyről odavetette:

— Hogyne, kérem. Mr. Bailleyhez van szerencséje. . .

— Mister Bailley — ismételtem csodálkozva. — Az, aki az Arktik expedícióját finanszírozta? Akkor ön nem pusztult el?

— Mindazok számára, akik tőlünk széllel szemben vannak, elpusztultam. De ön számára, amint látja. . . Tudja mit. .. mister.. 5 Kalimenko. .

— Klimenko — javítottam ki.

Mr. Bailley számára azonban valószínűleg nehéz volt a nevem kiejtése, és ezért a maga módján szólított.

— Maga innen nem mehet el, Mr. Kalimenko. Ön szintén el fog pusztulni mindazok számára, kik tőlünk a széllel szemben vannak. Ön meteorológus — és ez nagyon jó. Szükségem van magára. El kell intéznem, hogy ne keressék Önt az.. . az elvtársai.

— Ez lehetetlen. Mihelyt megtudják, hogy eltűntem, expedíciót szerveznek és keresésemre indulnak.

— Önök szeretnek eltűnt .emberek után

kutatni? — kérdezte Bailley gúnyossan. — Sajátjukat és az idegeneket: Nobilt, Kulikot, és Gorszkijt. ..

Ez meglepett engem. Bailley úgy látszik, mindenről tud, ami a széllel ellenkező irányban történik, tehát mindenről tudomása van, ami a világon történik’ Nyilvánvaló, van rádióállomása.

— Igen, nem szoktuk sorsára hagyni az embereket, akiknek segítségre van szükségük — feleltem kissé ingerülten.

— Ez nagyon szép dolog önöktől — felelte Bailley hasonló gúnnyal. — Mi azonban majd úgy intézzük, hogy semmiféle segítségre ne legyen szüksége. Nyugodjon meg. Már egyszer mondtam, hogy életben hagyom. Azt azonban megtehetjük, hogy az ön ruháját, amelyben elindult, szétszaggatjuk, bevérezzük és eldobjuk az úton, amelyen önt keresni fogják. Szétszaggatták a vadállatok! És el van intézve. Az expedíció visszafordul. . . Nem szeretném, ha valaki idejönne... Elmehet — fordult hirtelen Bailley Nyikola felé.

Miután Nyikola elment, Mr. Bailley felállt, végigment a szobán és kijelentette:

— Szeretnék’ még önnel néhány szót váltani.

— Én is önnél — feleltem, hogy nyomatékot adjak szavaimnak. Azt szerettem volna, elérni, hogy egyenrangú felekként tárgyaljunk, ha az egyáltalán lehetséges egy fogoly és a rabtartó között.

Nem engedtem Bailleyt szóhoz jutni, ezért gyorsan folytatnom kellett:

(Folytatjuk)

10