A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-24 / 39. szám
ß nagymama Juci jött oda hozzám a minap és karonfogott. Szeme ' sarkában titokzatosság és pajkosság bújt meg egy csintalan mosoly kíséretében. Nem tudtam, mit akarhat tőlem. Először mutató ujját csitító figyelmeztetéssel a szájára tette, aztán félrevont az iroda egyik sarkába. — Elmondok neked egy érdekes történetet — mondta még mindig halkan, és lágy derű ömlött el az arcán. — írd meg. Jó téma! — tette hozzá biztatóan. — Ne mondd el — védekeztem hirtelen udvariatlanul, majd látva elkomorodott arcát, magyarázni kezdtem: — Nem írok sohasem készen kapott történeteket. Ezzel magamat fosztanám meg az írás élvezetétől. Mert, hidd el, bonyolult, de mégis érdekes folyamat, míg a nyersanyag-témából egy kész írás érik meg az emberben. Es főleg olyan történetektől, írás-témáktól félek, amelyeket úgy mondanak el nekem. Valaki valahol hallotta, olvasta, tetszett neki, továbbadta. Szájról szájra járt s végül megérkezett az íróhoz, kész csattanóval, mint új és igaz történet. Hol marad itt a művészet? — Ez nem olyan, hidd el. Hadd mondjam el. — No monddI — Kát történet, de mégis egy. A nagymamával történt... Vittem haza. a hírt és az újságokat: „A Szovjetunióban újabb embert lőttek ki a világűrbe! Tizenhétszer megkerülte a Földet!”... A férjem is otthon volt már. Nagymama Petikével, a fiammal foglalkozott. — Nagy dolog — mondta a férjem, aki már szintén hallotta a hírt. — Csodálatos távlatokat nyit meg az emberiség előtt. — Az ember csak egyszerűen beleül a arkétába, felmegy, és kezet fog az istennel — tréfálkoztam. A férjem megértőén hunyorított. Lopva a nagymamára pillantottunk, a hatást figyeltük, mely előre várhatóan nem maradt el. A mami a Pétiké szájába dugta a cuclit és mintha önmagának beszélne, zsörtölődött: — Mennyi bolondságot kitalálnak ezek a mai fiatalok... Meghagy ember oda a... Hm, de ki hiszi el nekik, ugye, kisunokám! Isten meg sem engedné, hogy az egyszerű bűnös és halandó ember az ő magasságáig érjen. Oda nem mehet a föld pora ... Minket ide teremtettek, nem a csillagok világába ... jöttek az újságok, hasábjain képeket, cikkeket hoztak Tyitov őrnagy csodálatos és nagyszerű útjáról... Néztük a televíziót: Tyitovot köszöntötték a szovjet államférfiak, a szovjet nép... A nagymama is nézte, sőt észrevehető érdeklődéssel figyelte a készülék képernyőjét. Orrán olykor titokzatosan megvillant a barnakeretes pápaszem. Arcvonásai magasztosok voltak, szeme áhítattal telt meg, mint vasárnaponként, amikor a prédikációt hallgatta a templomban ... Másnap munkából siettem haza. Táskámban ajándék lapult a nagymamának és Petikének. Egy sötét kasmír kendő — régóta vágyott már utána, hadd örüljön —, és egy zacskó édesség a kisfiamnak. Már az udvaron voltam, s láttam, hogy a lugasban társalognak. A mami orrán ott volt a szemüveg, és nagy buzgalommal rajzolt, s közben magyarázott valamit a dédunokájának. Közelebb lopakodtam. — Ez a „Vastag” hajó, látod? Ilyennel repült Tyitov. Ha megnősz, apu vesz neked, aztán felrepülsz te is oda a magasba a csillagokhoz ... Száraz ujjaival a magasbß mutatott, ahol az én fiam repül majd, ha megnő. Most köszöntöttem rájuk, mintha éppen most érkeznék és mit sem hallottam volna az iménti beszélgetésből. Pétiké hangos ujjongással szaladt hozzám. Megcsókoltam, aztán a nagymamát öleltem meg szívem egész melegével és a régi kendője helyett fejére kötöttem az újat. Aztán félre néztem, hadd rejtse el közben szoknyája ráncaiba a hirtelen összegyűrt Vosztok-rajzos papírlapot... Juci elhallgatott. Megkönynyebbülten, boldogan mosolygott. — Ennyi az egész. Megírod? Megirtaml KOVÁCS MIKLÓS JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Hagymaleves „A hagymalevest csakugyan nem ízlelte még meg? Nem is tudja addig, milyen a francia élet. Nos, készüljön, uram, hadd pótoljuk ezt. Mint terhelt uszály, reng a vásárcsarnok, s úgy lépünk súlyos illatárjában, hogy a lábunk is szinte remegni kezd. A föld minden vásárcsarnokát szeretem, mint művész, ki alkot, s mint ember, ki eszik. Csupa besózott étel! Csupa zöldség! Csupa véres állati tetem! Nem, nem is csarnok, — palota ez itt! Ott egy pult roskad, s nem is kicsit: friss osztriga-halmot himbál. „Osztrigát, osztrigát szeret csak Brigitte, azért olyan cingár!“ „Articsóka ! Articsóka! Jobb gyomorra, mint a szóda!“ Kókuszdiót árul egy néger amott, fölfedve törése rejtelmeit, emitt meg a sok kiszolgált kokott spárgával kereskedik. S ormán mind a tarka sornak, hol álmot látnak a lomha homárok, s hol a Párizstól bénára borzadt szegény halaknak szája tátog, ez a leves — mit, leves? mirrha és mennyei tömjén! — trónol, s feléje úgy tolongnak mindenünnen, mint a hívők a misére. Ez ám a hagymalé, a jó lé, a kópé, mitől az ember mámorosán prüszköl. Hol van írban oly erő, mint mi ebből tör elő? Ide egy tányérral — nekem is köll! Hej, hagyma 1 Jó hagyma! Lábam máris vigadna. Sej ha nagyobb kör volna, guggolna és ugorna! (Csak az a baj, hogy nem vagyunk odahaza ...) Sóhajtva: „Ez nem is étel, ez maga az ah, de fölséges, ez a leves", reá vigyorogva csap le a plakátragasztó, a sofőr, a szerzetes. Felfrissül minden: a gondolat, az izmok, No, testvér, még, hogy le ne maradj: nézd csak, az angol miss oil miképp nyeldekli a másodikat. Arrébb meg kisujjnyi-vékony személyek, kényesen finomak, akár a hímpor, ruhájuk királyin fogva össze, lépnek ki a Limousine-ből. A hagyma tán nem épp a legúribb íz, ám autón kitartón elfáradnak érte, némi életet oltani a sztriptíz s agyonúnt társai csömörébe. Munkások — rajtuk olajos gúnya — vidáman billentik ajkuk a gúnyra, szemük a légies hölgyek derekára: „Eh, töltözzenek csak, vigye kánya!“ S ekkor valamit mondott a társam (ki ilyenben fukar volt eddigelé): „Minden elmúlik Franciaországban; nem marad meg, csak a hagymalé.“ Igen, ezt láttam enni a dokkban, azután parasztok közt, akik bográcsukra dőlnek. Ez folyt le Porthos irdatlan bajuszán, s aprócska pelyhén Richelieu-nek. Es bizony Henrik, a navarrai, ezüst genti edényeiből bizony szintén e zsírtalan, parlagi nektárt hörbölte föl! Első fogás volt ez mindahányszor, nem hajolt esztendők százainak. Ezt ette a pair, ezt ette a pásztor, de haszonnal — az utóbbi csak. A sok sima lovagon, meg a hon urain, s kiket tiarák alá kent föl az isten, cirkalmas tirádáikon sokat hahotázott e leves az üstben Hát átírom a keserű mondatot eképp — s azt hiszem, így lesz igazán helyes —: „Francia földön megmarad : a nép! No és hát persze .. . a hagymaleves.“ TÍMÁR GYÖRGY fordítása 13
