A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-09-24 / 39. szám

Uborkasaláta

Egy vasárnap reggel így szólnak hozzám a gyerekek:

— Tudod, mit, apu?l

— Még nem tudom — mondom nekik kissé morcosán — de már sejtem, miről van szó. Azt akarjátok ugye, hogy moziba vigyelek benneteket. Nem, gyerekek, ma nem érek rá.

Éva nagyot sóhajt és lemondóan legyint.

— Akkor hát hiába.

— Különben nem érdemes beülni a moziba ilyen szép időben — folytatom oktató hangon.

— Nem is akarunk ml oda menni — mondja sietve a kislány. — A mezőt szeretnénk megnézni.

— Igen, igen a mezőt! — erősködik a húga is.

— A mezőt? Az tényleg szép ilyenkor, oda ’ jó volna kimenni. Csak az a baj, hogy most dolgom van.

— Nem leszünk sokáig — kérlelnek mindketten sietve, mert megérezték hangomból az ingadozást.

— Esetleg kimehetnénk, de csak egy óra hosszára — adom meg magam végül és hozzáfogok a készülődéshez.

Nem kell messzire mennünk, mert a lakóhelyünktől alig háromszáz lépésnyire kezdődik a mező. De azért rájukszólok, hogy siessenek.

A kislányok sürögnek-forognak ' s negyedóra múltán elindulunk.

A mező tényleg szép. Ragyogó zölden

nyújtózkodik a reggelben. A füvek hegyén még ott csillog a harmat s kecsesen hajlonganak a virágok.

Csend van, csak a madarak énekelnek meg a vadméhek zümmögnek.

A gyerekek öröme határtalan. Olyan könnyedén libegnek ide-oda, mint a pillangók. Margarétát, szarkalábat szednek s meghemperegnek a rétek bársonyán.

— Nini! Katica! — kiált fel Titanilla és máris rákezdik a régi gyermekmondókát:

— Katica bogárka, szállj a mennyországba, hozzál nekem arany cipőt arany kiskosárba.

A katica szétterjeszti pici szárnyát, és volt nincs, elrepül s a kislányok kacagva néznek utána.

Tovább ballagunk a rétek és mezők során. Az egyik ültetés mellett azt mondom Évának.

— Nézd csak ott azokat a bokrokat. Meg tudnád-e mondani, mik azok?

Kissé csodálkozva néz rám és mosolyogva mondja.

— Krumpli.

— Helyes. És azok a hosszú szárnak?

— Azok kukoricaszárak. Nézd csak, apu, már cső is van rajtuk, jó volna főzni belőlük.

— Most engem kérdezz, engem kérdezz, apu — kiált fel Titanilla.

— Jól van, kislányom — mosolygok a buzgóságán és rámutatok egy uborkabokorra. Meg tudnád mondani mi ez?

— Ez, ez... ez saláta — hebegi Titanilla.

— Az már nem! — mondom neki nevetve.

— Neem? — kerekedik el a kislány szeme. — Akkor hát micsoda?

— Uborka, te kis csacsi! — vágja rá a nagyobb lányom.

— Az, az! — buzgólkodik Titanilla. — Én is azt gondoltam. Uborkasaláta!- D. Gy. -JAROSLAV SEIFERT:

DAL

Volt: pisztoly, labda, teke, gombolyag, szőke tincs, kötözhető drót, lámpa, álkulcs ás egyéb kincs, —' gát mögött elfut a víz, mindebből semmi sincs.

Akár mosolygott, akár rosszallóan megfedett, végül is édesanyám csókolt meg engemet.

De mindez szertefoszlott, mint füst a ház felett.

Ügy mennék haza— Hová? Ezt kérdem untalan ... Ismerős csipkefüggönyt duzzaszt a léghuzam.

... Egy ajtó nagyot csattan és minden oda van.

Sipos Győző fordítása

Egy autó monológja

Ügyes konstruktőrök gondolták ki minden porcikám. Lerajzolták szerkezetem, ruhámnak is szép, áramvonalas szabást adtak. Gondos munkáskezek a tervrajz szerint pontosan összeállítottak és mikor legnrultam a szalagról, pasztellbarna ruhámban, élénkpiros sapkával a fejemen nagyon tetszhettem, mert azt mondták:

— Mintha mosolyogna... biztosan akad rá vevő.

Így kerültem a több ezer Simca névre keresztelt társam közé.

Fél évi tétlenség után, egy kora reggel, gondosan lemostak és két vevőnek adtak át kipróbálni., Amikor éreztem, hogy milyen érzéssel kezelik a sebességváltómat: nagyon

megörültem, mert tudtam, hogy valamelyik keleti országba visznek, ahol közismerten, mint jóbarátot és segítőtársat — nagyon megbecsülik a személygépkocsikat. A csehszlovák külkereskedelmi megbízottak társaimmal együtt nagyon sok pénzért meg Is vásároltak, hogy valamelyik ottani dolgozónak segítséget és egyben örömöt nyújtsak.

Nagyon sokan gyönyörködtek bennem és akartak megvenni — nem úgy mint odahaza —, végül úgy határoztak a kiutalásnál, hogy egy fiatal körorvosnak fogom megkönynyíteni a beteglátogatást, jobb kezekbe nem kerülhettem volna, tudván azt, hogy egy körorvosnak valóban nagy szüksége van rám és mint orvos, aki számtalan autóbaleset áldozatait kezelte — óvatosan, az előírások szerint fog vezetni.

Nem is csalatkoztam. — Tisztán tartották, gondosan olajoztak, vigyáztak rám mind a városban, mind az országúton, kedveltek nagyon. Egy hónap múlva gazdám szabadságot vett ki. Nősülni akart, megosztani a velem való tulajdonjogot, egy gyönyörű húsz éves lánnyal, akit a vasárnapi kirándulásokról már ismertem.

Pár nappal az esküvő előtt megérkezett látogatóba a gazdám nagynénije, külföldről. Autótúrát beszéltek meg és másnap vidáman gurultam öt boldog emberrel az országúton. A nagynéni meghatódva gyönyörködött rég nem látott hazájának természeti szépségeiben Merészen ívelő hegyek — melyekre sötétzöld színű

erdők között, kanyargós szerpentineken kapaszkodtam felmeseszép völgyekkel, virágos rétekkel, jó termőfölddel váltakoztak.

Az egyik dombos útszakaszon, le-fel, megint le és fel, mint valami végtelen görbén, szaladtam az országúton. A figyelmeztető jelzéát jól látta gazdáin Is még a szakasz kezdetén. Az egyik dombra igyekeztem fel, egy tőlem lassabban haladó tehergépkocsi ment előttünk. A domb felső szakaszán értem utói és a szabályok szerint: a dombtetőig kellett volna mögötte haladnom, ahol aztán a nyílt úton, megelőzhettük volna.

— Megelőzzük ezt a lassú kocsit... pilllanat az •'gesz — mondta gazdám mellette ülő menyasszonyának és meggondolatlanul több gázt adott, fin akarva-nem akarva, engedelmeskedtem. A dombtetőre érve a- megelőzendő kocsi felénél lehettem, amikor mintha csak a föld alól került volna elő — egy hatalmas, megrakott tehergépkocsival találtam magam szemben. Megállásra még gondolni sem lehetett egyikünk gazdájának sem, még fékezni sem volt idő, kitérni pedig nem volt hová: — így egymásnak rohantunk.

A rövidebbet persze mi húztuk. •— A tehergépkocsi ütközője szétroncsolta első részemet, ezáltal összelapítva alácsúsztam, ő pedig maga előtt tolt még egy darabon. Gazdám menyasszonya, húga és nagynénje rögtön szörnyethaltak. Egyedül fivére élte túl a szerencsétlenséget, agyrázkódással. Gazdámnak a kórházban le kellett vágni mindkét lábát.

Most itt, ennek a vidéki városnak főterén vagyok „kiállítva” és szomorúan hallgatom a megrendült emberek beszélgetését.

— Egy perc múlva, a dombtetőn, már előzhetett volnál

— Könnyelmű gondolat és bárom halott... •

— Hallottam, hogy aki vezette a kocsit: öngyilkos lett.

— Mennyi fájdalom a hozzátartozóinak.

. — Kiadtuk érte a sok devizát és mehet az olvasztókemencébe!

— Mert nem tartják be az előírásokat!

.. Nagyon elkeseredett vagyok, mert segítségére akartam lenni e szép ország szór-: galmas népének — a szocia-; lizmus építésében.

ZSURAVLOV JÁNOS

14