A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-17 / 38. szám
PHILIP LATHAM: &tfyím lkm tö \an Rügen, a hollandus, bosszankodva nézte, hogy a kenu csak félig telt meg a zsákmánnyal. Az eredmény semmiképpen sem ért fel a kockázattal, hogy a rendőrség ezért a csekély mennyiségű elefántcsontért fogja esetleg lefülelni. Különben is a dzsungelnak ebben a részében kell lennie a legendás elefánt temetőnek, ahová életük .égén vándorolnak el az elefántok. Csupán akaraton és kitartáson múlik, hogy ezt a völgyet megtalálja és összeszedje az elhullott állatok agyarait. Rákiáltott a bennszülött teherhordóra, hogy vegye hátára a csomagot. Ö is kezébe kapta a magáét, majd mást gondolt és ezt is átnyújtota a bennszülöttnek. Sanhas azonban meg sem mozdult, hogy átvegye, csak nézett a hatalmas fehér férfira. Az arca félelmet és könyörgést fejezett ki. — Ezt is viszed! Előre! — kiáltotta a hollandus, de a barna ember még mindig nem mozdult. Agyán átfutott mindaz, amit egy idegen ember mondott, egyszer a tűz körül, hogy ők is éppen olyan emberek, mint a fehér urak. Azt mondta, ne hagyják magukat. Akkor, ott a tűz mellett vált világossá bennük a gyűlölet. Ha lett volna a közelben valaki a fehér urak közül, talán meg is ölik. De nem volt. Aztán múlt az idő, és a gyerekek mindig éhesek voltak. A legkisebb meg is halt, mert az anyjának elapadt a teje. A kunyhó megtelt siránkozással, és amikor ez a fehér úr jött, az öregek azt mondták: — Menj el vele, Sanhas, különben valamennyien elpusztulunk. . . m* őst azonban elfelejtette ívj az éhes gyerekszájakat. Az asszonyok siránkozását is, és az öregek tanácsát. Csupán a messziről jött ember szavai doboltak a fülében: „Ne hagyjátok magatokatl” És a fájdalmat érezte megsérült, dagadt karjában, amelyre most újabb terhet akasztana ez a fehér ember. — Nem viszem! — ordította. A szeme vad gyűlöletet lövellt a hollandus felé, és ép kezével a kés után tapogatott. Már ott volt a kezében, tapintotta az élét. Ettől hirtelen erősebbnek érezte magát a másiknál. — Viszed, vagy lelőlek, mint egy kutyát! — kiáltott Van Rügen és lekapja válláról a puskát. Ahogy szembenézett a puskacsővel, ismét látta az éhes gyerekeket, a siránkozó aszszonyokat. Hallotta az öregek szavát. Összeharapta az ajkát, félénk állat módjára meggörbedt és dagadt kezével a csomag után nyúlt. Némán haladtak előre a dzsungelben, és órák múlva amikor megálltak, hogy rihenjenek, egy elenfántot pillantottak meg, kőhajításnyira tőlük. Sanhas megdermedt a rémülettől. Van Rügen is sápadtabb lett egy árnyalattal, és kézbe vette a puskáját. Az elefánt feléjük fordult. Várták, hogy elbődül, hívja a csordát, de leeresztette az ormányát. Hallották nehéz zihálását, és látták, hogy elindul. Tör előre ellenkező irányban. Van Rügen agyán átvillant a felismerés: — Magányos, öreg elefánt, megy utolsó útjára, meghalni az elefánttemetőbe. Követni, követni 1 A nyomain eljutnak a kincseket rejtegető helyre, amelyet már annyian hiába kerestek. Intett Sanhasnak, elindultak újra. A szél ellenkező irányba fújt, nem vihette el szagukat az elefánthoz. Veszély nélkül mehettek a nyomában. — Nem mehet messzire. Nem is bírna, hiszen időnként megtántorodik. Már a tüdeje is hörög. .. Itt lehet nem messze a temető... — gondolta új erőre kapva Van Rügen és a nagy fogás reményében egy pénzdarabot csúsztatott Sanhas dagadt kezébe. Már órák óta mentek, amikor látták, hogy az elefánt megtorpan. Ormányát felnyújtja, majd új erőre kapva elindul. Már alig tudják követni. Sanhas kezéből kiesik a csomag. A hollandus int, hogy hagyja csak, maid visszafelé érte jönnek. Magában pedig gondolja, hogy akkor már ez a csekélység úgy se számít. Csak, előre, előre, el ne veszítsék az elefánt nyomát. Ha rátalálnak az elefánttemetőre egy csapásra gazdag ember, hazamehet Hollandiába, emeletes házat vehet Rotterdamban ... Erős zúgást hallanak. Sanhas beleszimatol a levegőbe... —- Víz, víz... sok víz. .. — súgja, és egyszer csak ott állnak a folyó partján. Vadul rohanó áradat, pedig itt a térkép csak keskeny folyócskát jelöl. Az elefánt már ott áll a parton, visszafordul, mintha hívná maga után őket. Hallják a loccsanást, ahogy beleg '.zol a vízbe. Már csak a feje látszik ki, de halad előre... előre... Nemsokára odaát lesz, folytatja útját a túlsó parton, és hiába volt minden fáradság, nem találják meg az" elefánttemetőt. Nincs idő gondolkozni, cselekedni kell. Feje fölé kapva fegyverét, belegázol a vízbe. Megfeledkezik a veszélyről, csak a cél érdekli. Az öreg elefánt már ott van a túlsó parton. Feketén csillog nedves bőre. Utol kell érni, követni kell tovább. Végig kell nézni, ahogy az utolsókat rúgja. .. ÍNanlias látja, ahogy az ör- J vény elkapja a fehér urat. Megpörgeti, lebuktatja. Egy pillanatra még látja a testét, aztán már csak a sárga hullámok kavarognak azon a helyén. Alkonyaikor, találta meg az elefánt a völgyet, ahová az ösztönei vitték. Nyugalom és csend volt itt. Lassú vizű folyócska szelte keresztül a magas, puha fűvel borított lapályt. Két nappal később az elefánt elnyúlt a folyó iszapjában. A forróság után jól esett a víz hűs nyaldosása dereka alatt... Mire megérkezett az ár a hegyekből, már aludt. A hullámok ellentállás nélkül sodorták magukkal hatalmas testét. Gondosan elmosták a nyomát is. Semmi se jelölte a helyet, ahová meghalni jött egy öreg-öreg elefánt. Sanhas egvedül tért vissza a falujába. A bőrből készült zsákban némi elefántcsontot hozott. A férfiak köréje gyűltek, kérdőn néztek rá. Megértette, mire kiváncsiak. Dagadt kezével előhúzta övéből a kést. Megmutatta, hogy tiszta, nincs rajta vérfolt.... Átdolgozta: H. Lányi Piroska 10
