A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-09-10 / 37. szám

Wolfdietrich Schnurre:

Hat órakor sorakozó.

Még sötét volt.

A láda előtt sorakoztak. A ládára zászlót borítottak. A zászlóra helyezték a feszületet. A feszület tövében könyv. Fényszórók világítottak.

Ök meg csak álltak, dörgölték a szemüket és hunyorogtak. Néhányan egymásnak vetették a vpllukat, és úgy aludtak tovább, állva.

A fegyvert marokra fogták, azt még nem tanulták meg, hogyan kell gúlába rakni

Kint, a kapu előtt ácsorogtak az anyák, némán.

Az őr fel-alá járt. Sisakján visszaverődött a fény. Enyhén szitált az eső. Köd feküdte meg az udvart.

A kaszárnya ki volt világítva. Altisztek futkostak a folyosókon, szedték össze a szobákból a későnkelőket. Azok álmosan támolyogtak lefelé a lépcsőkön, egyik kezükben fegyver, a másikban a mackójukat s babájukat szorongatták.

— Gyerünk, gyerünk! — ordított az őrmester. Öreg őrmester volt. Mire. futásnak eredtek.

— Létszámot! — kiáltotta az őrmester. Mint a xilofon kalapácsa, futott végig a sorokon a parancs, s mintha borospoharak csengtek volna össze finom csengéssel, ahogyan továbbadták, sorról sorra.

— Mi lesz- már? — bömbölt az őrmester.

A számolás megrekedt.

— Mi még csak négyévesek vagyunk — szólalt meg az egyik — nem tudunk még számolni.

— Gondolhattam volna — morgott az őrmester Előhúzta a ceruzáját. Végigfutott a sorokon. Maga olvasta meg.

— Rendesen akaszd magadra azt a gázálarcot — szólt oda az egyiknek.

Az emelvény mögött a homályban, ott izzott a táborikonyha tűz-szeme. Az üst fedele lezárva. A szelepeken sustorogva nyomult ki a gőz.

Visszaérkeztek a kaszárnyából az altisztek. Tisztelegtek, s elhelyezkedtek a balszárnyon.

Az anyák a kapu előtt ólálkodtak, és be-bekukucskáltak a rácson át. — Heini! — kiáltotta el magát az egyik.

A köd kezdett felszakadozni. A homályból lassan kibontakoztak a latrinák körvonalai.

Megérkezett a százados. Mankón járt. Szakálla fénylett.

— Vigyázz! — bömbölt az őrmester.

A szakács a gulyáságyún csörömpölt a kavarókanállal.

A gyerekek magukhoz szorították mackójukat, babájukat és mereven előre néztek.

— Jobbra nééézzz!

Az első oszlopban valaki leejtette a mackóját.

— jelentést! — Az őrmester a százados elé vágódott, összecsapta a bokáját — 617-es gyermekzászlóalj, kivonulásra készen! “

— Köszönöm — felelte a százados. Ellépett az arcvonal előtt Klikk-klakk, kattogták a mankók — Pihenj! — adta ki a parancsot a százados. — Pihenj — ve zényelte az őrmester. Majd ordítva: — Pihenj!

A százados az emelvényre helyezte a kezét, valamiben meg kellett támaszkodnia:

— Jóreggelt, gyerekekl

— Jóreggelt, bácsi! — kiáltották kórusban a gyerekek. Néhányan ki akartak futni a sorból, hogy pacsit adjanak neki, de a többiek visszatartották őket.

A szitáló eső most megeredt. Derengett.

Az udvar kockakövein visszatükröződtek a fényszórók.

— Ma kivonultok a harctérre — kezdte a százados.

— Igen, bácsi.

— Remélem bátrak lesztek, méftők apáitokhoz, akik ott maradtak a becsület mezején.

— Igen, bácsi.

— Ti vagytok az utolsók — mondta a százados.

— A haza büszkén tekint rátok . ..

— Marhaság — ordított a szakács a kuktára, aki ott szorgoskodott a tábori konyha körül. — Só kell bele!

— ... büszkén tekint rátok — ismételté a százados. .

— Igenis bácsi — felelték a gyerekek.

Megérkezett a pap.

—- A csuhás', százados úr — jelentette az őrmester.

A pap tisztelgett. Uniformis volt rajta. Ezüst láncon kereszt lógott a nyakában. Parfümillat lengte körül. A csizmája fényesre dörgölve.

— Rövid legyen, de velős. És felemelő

— így a százados. A pap ismét tisztelgett.

— Igenis, százados úr.

Fellépett az emelvényre, rugózó léptekkel, könnyedén.

— Ti, kedves gyermekecskéim — kezdte, s közben a mutatóujja körül pörgette az ezüstláncot a kereszttel.

A gyerekek felnéztek rá.

— Ti most felvonultok az ellenség ellen, a csatába — szólt a pap —, hogy bosszút álljatok a hazáért, amelynek dicsőséges pajzsát bemocskolták.

— Igen — mondták a gyerekek.

— Ö — folytatta a pap, és átszellemült mosoly ömlött el arcán — 0 ti kedves gyermekecskéim, tudjátok-e hogy van Valaki, aki ott is oltalmába tresz benneteket, ott, abban a távoli országban, szemben az ellenséggel.

— Nem — felelték a gyerekek.

— De, kedves gyermekecskéim — szólt a pap —, hiszen ezt tudnotok kellene!

— Igenis — felelték a gyerekek.

— Hát tudjátok meg — folytatta a pap, és tovább csavargatta az ezüstláncot a kereszttel az ujja körül —, a mi Urunk, Gondviselőnk, a Seregek Ura, aki dicsőséges csapatainkat vezérli...

A szakács lecsavarta a gulyáságyú fedelét, gőz csapott ki.

— Moslélf! — ordított a kuktára. — Szétfőtt mindenestül!

— ... a Seregek Ura, — folytatta a pap,

— aki most átszellemült pillantásával tekint le rátok, hős gyermekeire, s akiknek Ö általam, legalázatosabb szolgája által osztja szét égi áldását. — A pap széttárta karjait.

— Ámen — mondta az őrmester.

A százados az órájára pillantott.

— Egy pillanatra még, százados úr — szólt a pap anéikül, hogy kiterjesztett karját leengedte volna — megáldalak benneteket és győzelmes fegyvereiteket, a Mindenható kísérjen útjaitokon. Ö legyen veletek a csatákban, ahová majd kimeríthetetlen bölcsességében elvezérel benneteket.

— Kávét vételezni! — kiáltott az őrmester.

A gyerekek leoldották csajkáikat és rohantak a tábori konyhához. Az iskolatáskák csattogtak a hátukon.

Kivilágosodott. Most tisztán kivehetők voltak a kapu előtt ácsorgó anyák. Fehér selyempapírba burkolt piros, kék, zöld uzsonnatáskákat szorongattak a kezükben. Integettek.

Mögöttük az úton, öregemberek tankcsapdákat építettek.

A gyerekek felsorakoztak, a táborikonyha előtt. Néhányan kitörtek a sorból, fogócskát játszottak.

— Gyerünk-gyerünk! — ordított az őrmester. — Egy-kettő!

Aki megkapta a kávéját visszalépett a sorba.

Amikor valamennyien együtt voltak, az őrmester nyakukba akasztatta velük a puskájukat. — De aztán nehogy nekem tévedésből a mackót süssétek el puska helyett.

— Nem, bácsi kérem, nem! — kiáltották a gyerekek.

— Kedves, hős kis fickók ezek — szólt a pap, és becsűsztatta a bibliát a hátsó zsebébe

— Valóban — szólt a százados — a haza büszke lehet rájuk.

u