A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-10 / 37. szám
GYURCSÓ ISTVÁN: ypl dkeü^tam ihíubiyők Az Ivágyó fenekén Zümmög, dübörög, csattog, bömböl: az akna kőfalán dörömböl a kéz, a szív, az agy: a vállperec reng és a homlok gyöngyiét csörgedez. Veríték-patak, keserű, sós ital... töröld le, béke, édes csókjaiddal! Józan ész: könnyíts a munka nehezén! Itt vagyunk lám a tárna jenekén, hol tél, tavasz, nyár, ősz: oly egyformaság. Itt olyan mindegy: mélység vagy magasság. a kompresszor küldi csak üzenetét, kip, köp, csöpög a víz: és a veríték megszaporítja a csöppnyi patakot — hogy jutnak ide a szép őszi dalok! u. Aháborús garamhídnál A kőpillérek válla még üres, fahíd padlóján orgonái a busz, jámboran néz a nyári nap tüzes szemébe egy megkopott kőkrisztus. A betonhídat vad orkán tépte, a szobornak levitte fél fejét, s foghíjasok az út két oldalán az aknaverte büszke jegenyék. Jövő- men ŐK, utazók Vasárnap este betarisznyáznak a messze-indulók, szombaton megjön a vidám vonat s vele egy sereg eszme — gondolat. Másfélnapos jó szó, beszélgetés, csereberés hírek: hogy jusson és maradjon szombatig, indulástól az érkező napig. Arckép Nevet a szem, majd álmodó, a szájszeglet gondolkodó, tűnődik az orr két ránca: mélyül homlokbarázdája. A vashídrol a faluvége /smeretlenek a szilváskertek, Csak a Feketehegy ismerős. A falu végén, kint a pázsiton magas tüzfalú, cseréptetős kőházak állnak, s vakolatra vár mindegyik: terpeszkedik a falu, terpeszkedik és hiányoznak az almafák. Futó idő A múló évek, napfordulók, az évszakok meg a télutók ékes tavaszra érnek sorba. Minket köszönt a rózsa bokra, minket, akik tudjuk, mennyit ér a nyár, s az ősz is hogy mit ígér: mi tudjuk csak, a föld fiai. Biztató Jó munkát! Az Idő parazsán forgasd meg szíved — Nyár van, nyári délután! Sóhajt a derék: síró csigolyák vágynak pihenni. Kapa-kaszanyél ugyan elpihen, csak az ember, az ember nem pihen, Dongó zúg, hallod! Lusta zümmögés ... Acél veríték, mint véső egyre vés, mélyül a ránc, a szem szembe néz: az Idő meghajol, lehunyja szetnét, nem állja, nem bírja az emberét. — Jó munkát! Ne félj, ha tűz a Nap. Ne félj-, ha száll a por. Szívünk a napon csak lángrakap, s a por — aranypor! 13
