A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-09-10 / 37. szám

TORNAI JÓZSEF:

Hemingway nyara

Olyan voltál, mint mikor megérkezik a nyár meredek homlokán a nappal.

Szénásszekeret úsztat a völgyi pára, a fák vastag, zöld szoknyáit megbillenti a szél és nők, folyók hánytorognak a föld lábainál; folyónál szebb nők Az ürességbe zárva, nagyon erős Nyár, emlékszel a nyárra,

amit most elvesztettünk? Szegény, jó Hemingwif, de jó volt lakni egy-földön veled 1

Legjobb szomszéd: hozzátartoztál a föld emberi arcához,

ó, hogy szorítana a rádöbbenés magához,

mikor már minden elvégeztetett

s a nyár kegyetlen és tüzes kazán már,

ahol csak megfőzni s képzelődni lehet

leejtett karral és kidülledt szemmel áttetsző szörnyetegek előtt, akik most újra eljöttek. Leereszkedett rád a céltalanság angyala s megölt?

Téged, aki annyit hallgattad a szív ágyúszavát, bikák vörös fújását, s a tengelicét?

Követelte benned is magát az emberiség,

és gyanítottad, ki ez a földhözragadt isten, e nap-fejű állat, ez a titokzatos évszak: a föld rendületlen nyara, aki újra bepermetezi sugárral, ha elszomarodik a lapály, a domb.

De te elvágódtál. És felüvöltenek, akikre lövöldöztél, a halhatatlan ragadozók.

Édesapja még nem aludt, a tűzhely mellet plpázgatott ingben, gatyában, borostás állal. Máskor hosszan elbeszélgetnek lefekvés idején, most azonban nem volt kedve semmihez. Elnyúlt az ágyon, cigarettát cigaretta után szívott és gondolkozott.

Bántotta, marcangolta, hogy annak a lánynak az apja, akiért tűzbe menne, még mindig bekötött szemmel jár, nem változott semmit. Dolgozik mint a barom, sok terményt és nagy pénzeket szed fel elszámoláskor, mégis a régi nótát fújja Nem kacagtató bolondság ez?

Nem tudott elaludni, nem tudta lehúnyni a szemét, csak nézte az apját, aki nagyon sokat gürcölt és most nagyon sokat pihen forró nyári napokon, hűvösödő őszi estében. És valami rettenetesen fájt belül Reggel a csákányt is alig bírta megemelni.

Itallal próbálja gyógyítani a sebét. Itallal próbál bátorságot gyűjteni a további lépés megtételére.

Ma éjfélre a pajta sarkához hívja a lány. Üzent neki még délelőtt, hogy ott legyen akárhogyan. félholtan is, mert ha szépen nem lehetnek egymáséi, csúnyán lesznek azok, a falu hetekig hurcolhatja majd a nyelvén őket, de nem baj, semmi nem számít, csak ott legyen.

Hát ő ott lesz.

Ha mindjárt kénköves-tüzes istennyila csapkodna is az égből, akkor is a pajta sarkánál lesz.

Ilyen éjszakai légyott végződött már csúfosan is, de nem törődik vele. Szereti a lányt, el sem tudná képzelni az életet nélküle. Nem kell neki semmi, se bútor, se ágynemű, se kelengye.

Van két jó dolgos karja, kitűnő helye a vasúti állomáson, nem fél semmitől sem ...

A kocsmárosné egyre sűrűbben pislog a faliórára. A traktoros fiúk is beleúntak a hallgatásba. Mozgolódnak, készülnek hazafelé. Hentes Laci azonban visszaparancsolja őket. Újra tele méreti a poharakat. Aztán felszedelőzködnek, széles ajtónyitással távoznak, elől a legény, aki a vodkát fizette, utána a többiek.

Kint kellemes nyári éjszaka fogadja őket. A csillagok szikrát hánynak, sziporkáznak az égen, a fák mozdulatlanul merednek a semmibe, az apró parasztházak ablakai meg mint egy-egy vak ember szeme.

A fiúk körülfogják a legényt, vigasztalják szerencsétlen kimenetelű eseteikkel és már nevetgélnek, kuncognak az italtól, egynémely özvegyasszony nyitott ablakával is példálóznak, meg a kikapós menyecskék nevét emlegetik.

De Hentes Laci arca nem vidul fel. A fiúkhoz fordul, elköszön tőlük.

— Megyünk mi is, éppen ideje — mondják rejtett izgalommal a fiúk, mint akik magukban már eltökélték, hogy lopva, titokban követik a legényt. Szétszóródnak a közeli utca sötétjében.

Hentes Laci meg vár még egy keveset, belefülel többször is az éjszakába. Kellemetlen érzés hatalmasodik el rajta, ijesztő gondolatokat sugall a csend, a kutyák vakkantgatása. Borzalmas képek rajzolódnak ki a szeme előtt. Látja magát vérbe, fagyva s látja az Ica apját is ugyanilyen állapotban.

Az órájára pillant. A foszforeszkáló mutató éjfélt jelez. Kilódul a kertek alá. Nehéz rögökön bukdácsol, lekaszálatlan réten csapja a harmatot. törtet a pajta felé. És a szíve vadul ver, már-már ki akar ugrani a mellkasából.

Nesztelenül lépked, mégis úgy érzi, mintha csattogna, döngene talpa alatt a föld. A pajta előtt megáll, szétnéz A fák a feje fölött tornyosodnak. Nem látja Icát.

— Laci — suttogja a lány, akinek a haja mint a boglya. — Itt vagyok, ide gyere. Ez alá a fa alá. Nem látott senki? — A kertek felől jövök.

— Akkor jő.

— Apád?

— Alszik. Én azonban csak színleltem az alvást Feküdtem mozdulatlanul és vártam az éjfélt. Sok minden eszembe jutott. Az ismerkedésünk, az első csókunk. Egész nap sírtam és arra gondoltam, soha nem leszek másé.

A legény karjába simul. Az öleli, csókolja gyöngéden, ra. gaszkodőn, szerelmesen. És a lány hagyja, hogy ez a konok legény csókolja. Az arca megszépül, a szeme tűzben lángol. — Szeretsz?

— Nagyon.

— Annyira, hogy dacolni is mersz?

— Már megkezdtem.

— Nem félsz?

— Veled vagyok.

— És ha megtudják?

— A tiéd leszek.

Nagy reccsenés-roppanás. Mintha fát tépnének ki tövestől. Pedig csak egy lécet szakítottak ki a kerítésből.

— Mit akarsz te? — dörög az apa hangja. — Kié leszel te?!

A lány holtra rémül. Erősen belekapaszkodik a legénybe. De az apja kíméletlen, elkapja a kezét és olyat ránt rajta, hogy /najd orra bukik.

— Takarodj a szemem elől — emeli a lécet a legényre.

— Semmi keresni valód a portámon. Egy-kettő, lódulj 1

Hentes Laci nem mozdul.

Ügy áll a fa alatt, mintha szoborrá dermedt volna.

— Édesapám — sír fel a lány.

— Hallgass I Veled még beszélek bent, te szajha ... No, nem mész? — fordul gorombán a legényhez és odavágja a lécet. Egyenesen a fejéhez.

Hentes Laci nedvességet érez a homlokán. Piros, meleg vér buggyan elő az ütés nyomán. Nem törli le, nem védekezik. Ez valamelyest lohasztja az apa haragját.

— Menj szépen, isten hírével, mert ha még egyszer meglátlak a lányommal, agyonváglak.

A legény csak áll, csak néz a bősz apa szemébe, és nem mozdul.

— Nem hallod? Éjszaka van. Bekaparlak mindjárt egy gödörbe.

— Édesapám — zokog fel ismét a lány.

Az elcsukló sírás még jobban dühösíti, odaugrik a legényhez és megmarkolja a kabátját.

— Kirázzam a lelked?

Hentes Laci elüti a kezét.

— Kirázhatja, ha hagyom. Ám ember kéne oda. Erős ember. Legalább kétszer olyan erős, mint maga Annak örüljön, hogy én még nem szakítottam lécet. Nem is akarok. A lánya úgyis az enyém.

— Tiéd?

— Engem szeret s én is őt szeretem. Azt hiszi, nem tudom, kinek tartogatja? Leces Pistának. Ha másképp lenne, megint összemenne a föld. A sok föld De az már nem lesz soha Engem agyonvághat, bekaparhat akármilyen gödörbe, az a világ meghalt, soha fel nem támad!

— Meghalsz te is — sziszegi vérbeborult szemmel és a kerítéshez ugrik, hogy a legvastagabb lécet szakítsa ki.

Ica a szeméhez kap, de sikoltani nem bír, ájultan zuhan a földre. S mielőtt újra lesújtana az öreg elvakult dühében, éles füttyszó hangzik fel a bokrok mögül. Az éjszaka is mintha belefehéredne.

Fodorban megdermed a vér. Karjából kiszalad az erő. Elejti a lécet, belerúg, s mint akit összeroppantottak, elgáncsoltak, beténfereg az udvarba.

— Ezt jól kieszeltétek, ezt a füttyöt, átkozottak — mondja, ismétli magának és tiszta fehér ingén átüt a verejték. Nem törődik többé Icával.

Hentes Laci meg a lány mellé térdepel. Babusgatja, élesztgeti s a derengő hajnal hűvös leheletében úgy szorítja magához. hogy már nem ereszti el soha.