A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-10 / 37. szám
MÁ CS JÓZSEFi Ejfél Fülledt nyári este. A házán közét mintha hamuval szórták volna tele. A hold éppen a református templom gombja fölött mosolyog A madarak már elcsendesedtek a fák lombjaiban, a traktorok is pihennek a fészer alatt. Néhány kikent-kifent fiatalt látni csak az utcán, nagy lármával a kocsma felé tartanak. Nem inni mennek oda, pihenni inkább, elbeszélgetni hosszan az asztalok körül, meg a szép korcsmárosnéra pislogni, akinek két barna szemében annyi a tűz, hogy szinte érezni a hevét. Jó hangulat uralkodik a pult előtt, a traktoros fiúk málnaszörpös üvegek fölött mindják mulatságos történeteiket. Aztán nyílik az ajtó és belép Hentes Laci. Nyurga legény, vékonydongájű. Oldalt fésüli a haját, kis bobot formálva a fejebúbján, hadd tessék magasabbnak. Nadrágja alján láncvédő. Naponta kerékpározik. A közeli vasúti állomáson pályamunkás. Reggeltől estig csákányoz, körül lazítja a nehéz talpfákat és kavicsot szór a sínek közé. A pulthoz lép, a szép kocsmárosnéhoz, a járása könnyű, a szomorúsága nehezebb. És mintha szégyenné, amit mond, közel hajol hozzá s halkan súgja: — Mérjen egy felet! Ha a kocsmárosné idegen lenne, talán szóvá is tenné, mert nem mért még ő pálinkát Hentes Lacinak. De nagyon jól tudja, hogy tegnap este kérőben volt a legény. Meglepődve kérdi: — Melyikből? — Vodkából. Máris ott a féldeci a pulton, s Hentes Laci egyből felhajtja. De nem éri be annyival. Gyorsan másikat kér, azt is egy cseppig megissza. A traktoros fiúk összenéznek, ámuluak -bámulnak. — Mi van veled? — szólítja meg egy markos, szőke fiú s várakozón rákönyököl az asztalra. Hentes Laci megrántja a vállát: — Semmi... igazán semmmi ... mit isztok? A fiúk illendőségből vonakodnak, nem akarnak mindjárt kötélnek állni. De mert a legény nagyon komoly, nagyon határozott, nem kéretik sokáig magukat, beleegyeznek ők is a vodkázásba. Sejtik, miről van szó, miért eresztette búnak a fejét Hentes Laci, mégis firtatják: — Mi bajod? A legény rágyújt, kínálja társait is, s nagy füstöt bodorítva keseredik neki a beszédnek: — Fodor Icát ismeritek. — Ismerjük — zúgják kórusban a fiúk. — Azt Is tudjuk, hogy már régóta téged szeret, csak veled táncol szívesen. Laci nagyot húz a pohárból. — Tegnap este megkértem a kezét. — Osztán? — Az apja kidobott. Ojra rendel, újra isznak. A traktorosok elkomorodnak, szemlátomást együttéreznek a legénnyel, s a kíváncsiság nem hagyja nyugton őket. — Ica mit felelt? — Az anyjához szaladt és sírva borult a vállára. Olyan méreg fogott el akkor, hogy már-már a szék karja után kaptam, de még idejében meggondoltam magam. Elhallgat. A fiúk sem szólnak. A kocsmárosné sem zavar öblíti a söröspoharakat és fülel. A súlyos csendben várják az esemény részletesebb ismertetését, ám a legény nem kezd hozzá megint. Parázsló szemmel éli át újra meg újra fiatal élete legkeservesebb perceit. Délután Icával a városban jártak. Együtt vásároltak, együtt fagylaltoztak, gyönyörködtek a kirakatokban. Meg a főtér hűs lombjai alatt nézegették a lábukhoz szelídült verebek tollászkodását. Keveset beszéltek. Amilyen vékony a lány, olyan kevésszavú is. Csak az autóbuszmegállónál közölte vele : — Este elmegyek hozzátok. Ica zavarba jött, fogadkozott és magyarázkodott, hogy ne siesse el a dolgot, az apja hallani sem akar a házasságukról, Leces Pistával kínozza örökké a szívét, előbb puhítani kell. Laci dühbe gurult. — Mi a te apád, öregisten? — Ne beszélj így, Laci. Nekem úgy fáj, ha így beszélsz. Nem öregisten, csak nem akar téged — mondta töredelmesen. — Miért? Én nem vagyok ember? — Ember vagy, szerinte is az vagy, csak sajnálja azt a rohadt földet, hogy ott van a szövetkezetben. v — Nem volt neki sok. — Hiába. Haragszik rád. Téged okol a legjobban. Itt megállt és végigmérte a lányt. — Úgy gondolkodói te is, mint apád? — Én nem... én szeretlek ... tudod. — Akkor elmegyek este. Jobb korábban, mint később. Megkérem a kezed. És elment. Vacsora után volt már a család. Néhány elmosatlan tányér hevert a lócán. Az édesanya fáradtan, álmosan szunyókált a ládán. Laci nem nézett senkire, a lányra sem, az anyjára sem, a keléses homlokú szövetkezeti gazdát figyelte, akinek szemébe hullott a haja s kidülledtek az erek a karján. Az asztalnál ült a családfő, pondrós almából válogatott s mohón szívta a levét. És utálattal tekintett a vendégre ... Rágta az almát aprókat pislogva és ilyen gondolatokat forgathatott a fejében : — Te vagy hát az a kutya, aki mindig a portámon tekeregtél, míg alá nem írtam. Nem fenyegettél, igaz, én fogtam rád egyszer a villát, de lyukat beszéltél az oldalamba, hogy Fodor bátyám így, Fodor bátyám úgy. Aztán mint aki jól végezte dolgát, elvonultál, nyugodtan aludni tértél, én azonban nem húnytam le a szemem, virrasztottam a földem fölött, a testem-Ielkem töredelme fölött s reggel úgy ébredtem, mint akit egész éjjel hajszoltak. Nem, a lányom nem ilyennek akarom én 1 Félórás huzavona után ki is utasította a házból. Példálőzásaival ölte, hogy az Illés Károly lánya is eladó, becsületes munkásember fia a kérő, s a szülők nem ellenzik, hiába voltak nagyobb parasztok, mert jóravaló gyerek, nem pártoskodik. nem politizál, jó mester, derék iparos — hát legyen 1 Meg Kesely Bélához is hozzáadták a gazdalányt, pedig részes arató volt az apja. De ezek munkából hazajövet nem a községházára szaladnak, hogy mi van, mi újság, hogyan áll a szövetkezet rúdja? — Csak te, te ütöd bele mindenbe az orrod. Hát csak csináld, hanem a lányom körül ne lássalak 1 — emelte fel a hangját. Kiszédelgett az ajtón. A lány zokogása annyira megvadította, hogy a szeles estében gyufáért nyúlkált a zsebébe, hogy felgyújtja a portát. Sokáig tanácstalankodott, mir" tegyen, aztán elkódorgott az udvarból. Hazabotorkált lefeküdni. 10