A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-10 / 37. szám
GY. SZABÓ BÉLA Béke PAVEL MATEV (Bulgária): Hív majd a hazai táj Mintha teljes élet várna, hív majd a hazai táj, ..rezgőnyárfa lombhazája, felnövő gabonaszál. Vár a konok szívek földje, hívnak gyűrűs venyigék, az ég felvirradó öble, s könnytől gyöngysoros vidék. Telehold, sötétjét őröld! Virágára süss ki nap! Színben ama szénsötét föld képnek óriási alap. Rajta kiszélesült sávok, méla ökörfogatok, korhadt tornác, omló vályog, régi pyász, újfajta gond. Fehér szél szól hitegetve? Vagy az első szerelem? Ébreszt édes rettenetre, itt dörömböl szívemen. Szédítve és vakmerőén tép fel boldog képeket: ott bolyongok zöld mezőben, káprázatba révedek. Kedves nékem a te porzó utad, füved csillaga, atyai táj — majd utolsó erőm elsegít haza. Fejet hajtok citerádnák, kévéidnek köszönök, Adtál bölcsőt, adj majd ágyat: pihentetöt, örököt. Nagy László fordítása Vasile Rebreanu: A h á z A mi házunkat feltétlenül le kell bontani: az utóbbi esztendőkben pillanatig sem kételkedtem ebben. Azt a házat, amelyben megtanultam az első betűket, amelyet szüleim puszta mezőre építettek, amelyben a bátyám és a húgom meg én is születtem. Szóval: a háznak elérkezett az ideje, s most már le kell bontani; nem mintha megrokkant vagy használhatatlanná vált volna. Nem. Ép volt a ház. Apám furcsán viselkedett az utóbbi időben, azaz inkább úgy mondanám: bölcs lett — ez sokkal találóbb. Valami egészen újfajta bölcsesség szállta meg, az öregekétől merőben különböző. Apám hatvan esztendős most, de nem tartja magát öregnek, szorgos ember, egészséges és fiatal. Igen, fiatal. Hihetetlen: jól emlékszem, hogy nem is nagyon régen, amikor alig haladta meg a negyvenet, öregnek érezte magát. Most pedig azt írta, hogy végre lebontja a házat és épít helyette újat, bár hatvan esztendős immár. Sok minden fűzött bennünket a régi házhoz. Szüléimét az ifjúságuk, engem, a gyermekkor.. . Apám kiment anyámmal a mezőre, csak a nanyó mindig egyforma szavaira emlékszem. Ha sírtam, azt mondta: — Ríjj már egy lej árát, ríjj már egy lej árát. .. — Aztán. . . de a többi már nem nagyon fontos; olvan volt minden, akár a sűrű köd Sem látni, sem lélegzeni nem lehetett tőle. És semmi értelme önmagámról beszélni mostan. A szüléimről akarok beszélni. Előbb anyámról. Anyámnak szép hangja volt és szép volt ő maga is. az udvarunkon ténfergő apró jószág is szerette Anyám nem tudott írni, olvasni, verejtékezve művelte a földet“ és minden este azt mondta: „Csavard fennebb a lámpát, hadd legyen világoság.” Anyám szorgalmasan túrta a földet, a föld ölte meg: tetanusz vitte a sírba. Apám egy éjszaka részegen jött haza, csupa vér volt. Felbukott valahol az úton és sárosán, mocskosán kerüli elém. Akkor egész idegennek éreztem. Később tudtam meg, mi történt; a hátán cipelt valami zsírosgazdának néhány köteg fecsemetét. Az úton, ahogyan hozta őket, sokat gondolt ezekre a csemetékre. Egyszer csak úgy tűnt fel neki, mind kivirágoztak '— egész gyümölcsös jelent meg a szeme előtt. Úgy érezte, egész kertet cipelt a hátán, nagy darab virágba borult földet; idegen földet és kertet, ami nem az övé S akkor, azon az estén, amikor csapzottan és véresen ért haza, öregnek tűnt; talán a szeme öregedett meg, és olyan görnyedt volt, mintha az egész földtekét hordozta volna a vállán, egy idegen és gyűlölt golyóbist. .. Azért itta le magát. Apámnak hiányzott néhány foga. Szép férfi volt, szerette volna, hogy épek legyenek a fogai. Ez az apróság, úgylátszik zavarta, megalázta. Nem tudom feledni azt az őszutói napot, amikor megjött a vásárról. Egyetlen tehenünket adta el. Hazajött és nevetett. Nevetett anyám is. Aztán hirtelen, semmivé foszlott a nevetése: — Fogakat tétettél — suttogta. Apám zavartan mutatta a fogait. Anyám hallgatagon húzta végig ujját a fémfogakon. Aztán elfordult, s csak nagykésőre tette fel a megrázó kérdést: — Mennyibe került? Maradt még pénzünk? , Nem maradt időm egyéb emlékekre; a vonat régen kidöcögött az álomásról, én meg mentem a falu felé. Apám a kertben találtam, mint mindig, ha taszaszidöben látogattam haza. Chakhogy jóval magasabbnak látszott, mivel hogy mögötte nem állott már a ház Olyan tágas lett egyszerre a hely. Apám a virágzó csemeték között állt. — Azt írtad, jöjjek, vegyek búcsút a háztól. .. — Tudod, későn érkeztél. Talán nem is volt érdemes. Elhatároztam, hogy lebontom, építünk másikat A kollektivisták sokan építenek új házat. Építek én is Ha már újhodunk, hát újhodjunk, most az ideje! — és nevetett. Ahogy elnéztem, ott a csemeték között, eszembe jutottak egykori szavai — s most szememmel láttam virágba borulni a földet igazában, nem kérdeztem semmit Tudtam, szépet akar; tudtam, hogy apám az egész világot akaria feldíszíteni csemetékkel meg házzal.
