A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-27 / 35. szám
35 Sz. Roszinasz (Szovjetunió): A partizán anyja (linómetszet) FRANO KRÁE : A SZLOVÁK PARTIZÁNOK DICSŐSÉGÉRE Elcsukló hangon, túláradt szívemet s meghatott könnyeim mosollyal leplezve, ünnepi szavakból babért kötözgetek dicsöségtekre, ti bátor hőseim, kik nem haboztatok rávetni kezetek a fajtánk gyökerét pusztító férgekre, hogy míg hervadás dúlt hazánk szép völgyein, ne veszítsük el az ősi becsületet — dicsőségetekre, ti hős bosszúállók, kik, mikor a földet vad borzalmak marták, a kelepcék láttán nem hulltatok térdre, de mit a tisztesség a bátrakra rárótt: vérrel váltottátok meg az élet sarcát — dicsőségetekre, ti derék bajnokok, kik a meggyötörtek esdő fajszavára indultatok béklyót vetni a szörnyekre, hogy a dúlás helyén hitet‘termő magok új és szebb életért szökjenek kalászba — dicsőségetekre. Meghatott mosolyom a könny párásítja, szavaim babérját rímbe kötözgetve, soraim a hála versbe párosítja, dicsőségetekre, dicsőségetekre! Fordította Rácz Olivér Vladimir Mi nác: Mese az unokáknak (Részlet) Az ajtónyílással szemben helyezték el Jakubíkot, a szék támlájához kötözték, arcáról lemosták a rászáradt fekete vért, hogy az emberek könynyebben ráismerjenek. Az őrnagy a konyhaajtó mellett foglalt helyet, egy sötét kuckóban, és meredt szemmel figyelte a belépőket. Az embereket a tér felőli ajtón eresztették be a helyiségbe és a másik ajtón távoztak az udvarra. A küszöbön megtorpantak, mintha odaszögelték volna a lábukat, nézték Jakubíkot, ráismertek meg nem is, annyira kivetkőztette a kínzás emberi formájából. Jakubík véraláfutásos szeme elsiklott az emberek feje fölött, mintha odaszögezték volna a pillantását. Csak akkor rándult meg az arca, amikor a felesége lépett be az ajtón. Tekintete Is lejjebb ereszkedett, egy pillanatra megpihent az asszonyán meg a lányán, de valójában csak egy plllanatra.Rancsokné lehajtott fejjel lépett be a helyiségbe és csak akkor emelte fel tekintetét, amikor meghallotta lohanka kétségbesett sóhajtását " érezte kezében lánya kezének . 't ándulását. Felpillantott és manóit látta a férjét. Jakab, drága Jakabom, mit tettek veled! sajdult lelkében a fájdalom, megremegett ráncos ajka. Mintha testében valami elszabadult volna és mázsás súllyal húzná le a földre. Jakab, drága Jakabom, negyven évet éltünk együtt, hát nem ismersz rám? Jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, gyerekeket neveltünk, viaskodtunk, küszködtünk a szegénységgel. De jó veled élni, Jakab, még szegényen, küszködve is ... Miért nem nézel rám, lelkem uram? De Jakubík mereven nézi azt a képzeletbeli pontot az ajtófélfa fölött. Az asszony megérti. — Hiszen negyven év alatt csak megtanulta, hogy értsen férje minden mozdulatából, még mozdulatlanságából is — Jakab nem láthatja őt és ő sem láthatja a férjét. Indul kifelé. A sötét kuckóban, az ajtó mellett nyikordul a szék. Az őrnagy, aki már kis híján felugrott, zökken vissza rá. Tévedett, ez az öregasszony sem ismert rá. Sokan bámultak ilyen mereven a székhez kötözött emberre, de nem ismerte fel egy sem. Délelőtt, tíz órakor vége szakadt a furcsa körmenetnek.' Jakubíkot egy ember sem ismerte meg. Az őrnagy felkelt székről, odament Jakubíkhoz, megnézte erről, arról, mintha még egyszer meg akarna győződni valamiről. Aztán kedvetlenül kiadta a parancsot: — Liquidieren! Jakubíkot kivezették a térre és odakötözték a középső hársfához. Az egész népséget a térre terelték, a katonák sorfalat álltak a házak mentén, Jakubík előtt hat lövész helyezkedett el, súlyba tett puskával. Egy fiatal hadnagy szájából pa-: rancsszó harsant. A hat lövész vállához kapja a puskát, vízszintesen tartja, céloz. Az öreg Rancsokné most már nem állta, élesen felsikoltott, felzokogott. Az őrnagy, aki egy pádon állva figyelte a tömeget, kezével intett a hadnagynak: megállj! Ki volt az? Ki sikoltott? Keresi a tömegben, de már nem találja. Valamennyi asszony testét rázza a zokogás. Az öregemberek is lehajtják a fejüket. Hiába kutatja az őrnagy, kinek a szívén ütött sebet a fájdalom, ki siratta az elítéltet, mindenki a maga halottját siratja benne. Az őrnagy még egyszer odafordul Jakubíkhoz. A tolmács még egyszer lefordítja a kérdést: — Hol vannak a partizánok? Jakubík csak néz a puskák fekete torkába, oda se pillant az őrnagy és a tolmács felé. Bármennyire is szájára kívánkoznak a szavak, hogy megjósolja ezeknek az embertelen embereknek a közeli pusztulását és megvigasztalja a sírókat. De hallgat, mert Jakubík sohasem kontárkodta el a munkáját, ahogy megkezdte, úgy be is fejezte, nem vallott szégyent vele. Egy szót se szólt. És hallgatása több minden beszédnél, amit most itt elmondhatna. Hallgat és keményen pillant a puskák öblébe. Mennyi golyó egy kommunistára. Ettől a gondolattól mosoly derül az arcán és le se hervadt már róla, mert ez volt az utolsó gondolata ... Éjszaka van. A hársfák lombja közt enyhe déli szellő motoz, a virágok illatát szerte viszi az egész faluban, az egész vidéken, az egész hazában. S az illattal szerte viszi mindenfelé a te nagy szívedet is, jakubík. Jó éjszakát, kenyeres pajtásom. Megyek az unokáidhoz: mesélni fogok nekik terőlad. 9