A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-27 / 35. szám

kpvacs

MIKLÓS

Abban az évben az elemi iskola ötödik osztályál végeztem. Már közeledett a vizsgák ideje és azzal a nagy és fellélegzésszerü pihenő is, amelynek érkezését kimondhatatlanul vártam. Ez pedig azért volt, mert édesapáméktól ígéretet kaptam, hogy a vakáció alatt Paliéknál nyaralhatok a városban.

Gáspár Pali barátom és osztálytársam volt Már három éve jártunk együtt, sőt, mindvégig egymás mellet! is ültünk. Én nagyon megkedveltem őt, és úgy hiszem ö is engem.

Pali édesapja is szegény cipészmester volt, mint az én édesapám. Talán éppen ez a közös családi vonás forrasztott öszsze bennünket oly annyira — nem tudom. A városban laktak — ott, ahol az iskola volt. Nekem minden nap hat kilométert kellett megtennem odáig.

A bizonyítvénvosztás napjának délutánján készültünk fel a nagy útra.

A tűző nap magasan állt még a falu felett. de a bólogató fáknak már reszketős árnyuk nőtt. Viliásfarkú fecskék csiviteltek a tovaszaladó villanydrótokon.

Édesapám nagy, erős kezét fogtam s úgy haladtunk egymás mellett, mintha megnémultunk volna. Nekem az odahaza! búcsúzkodás vette el a szavamat, apám pedig — szokása szerint — gondolataiba burkolózott.

Vagy kétszáz métert mehettünk ilyen üres hallgatagon, amikor megszólalt édesapám :

— Te Zsiga, tudod-e mi a neve annak a cserjének?)

Én a jelzett irányba néztem, s kurta gondolkozás után bizonytalan hangon azt mondtam :

— Licióm!

— Dehogy liciom. A liciomnak íves gallyai vannak és papucslevelei — mondta.

— Hát micsoda? — kérdeztem nagyot restellkedve, hogy nem tudtam okosan felelni. Édesapám úgy tett, mintha váratlanul érte volna a kérdés Milyen? No, ugyan mi is lehet . . Hát mi tenne más. mint gaz. válaszolta tréfásan apám és felkacagott. A jó tréfán én is elnevettem magam, s a hangos vidámságunk úgy hullámzott át a kitáruikozó rónán, mint a nagy harang és egv kicsiny kis csengettyű hangiának qsszeölelkezése

Nekem végtelenül jól esett apám gondtalansága, akii egész életében csak nagyritkán láttam nevetni. Szerettem volna keblére borulni és megsimogatni foltos ingét ott a szíve tájékán, hogy örökre megmaradjon benne a derűs jókedv

Lassan beértünk a városba. Gáspár Paliék a város szélén laktak. A fék alatl zöld pázsit terült el. amelyet olvkor durcásan felborzolt a pajkos szellő

— Pali nincs idehaza de mindiárt megjön — mondta Gáspár néni. — Menj. addig játsszál az udvaron

Kiszaladtam a keskeny udvarra, ahol kerek virágágyások színpompája nyílt

elém. Elhézegettem a fákat, hallgattam a rikoltozó rigót, amelynek a hangja olyan otthoniasan szép volt, mintha csak a falut szegélyező füzesben hallgatnám ...

Egyszerre különös kellemmel csengő hangra lettem figyelmes. Odacsendeskedtem a kerítéshez és átlestem a résen. Egy szőke kislány hintázott ott, élénk pirosbabos ruhában. Szőke haja lengve lobogott utána, amint szabályos ívben szállt a hinta.

Én csak néztem, bámultam és megbűvölt a hangja, s a szőkesége. Felkapaszkodtam a kerítés tetejére és tekintetemmel beittam a csukott szemű libegő tüneményt.

Akkor még nem tudtam, ki ez a szép lány, aki velem egyidős lehetett, csak néztem, mintha álmodnék.

Egy fa alá telepedtem. Lágy melegség ömlött arcomra és nem tudtam másra gondolni csak a hintázó tündérre.

Egy papírt vettem elő és írni kezdtem. Úgy jött minden gondolat, mintha a szívem mélyén lett volna a forrása ... Vers volt, az én első, kissé sántikáló de kedves szerelmes versem.

Az első pillanatban nem tudtam, milyen címet adjak neki, de aztán ezt írtam le: „Katicabogár”. Arra gondoltam, hogy áthajítom a verset, de hirtelen az ötlött az eszembe: úgyse tudná meg, hogy ki írta, hiszen nem látott meg ...

— Szervusz, Zsiga, te meg mit csinálsz?! — szólt rám váratlanul Pali, amitől én annyira megijedtem, hogy alig tudtam elrejteni a kezemben szorongatott papírlapot.

— Se ... semmit! — válaszoltam és attól féltem, hogy kigyúló arcomról mindem leolvas.

— Te, Pali, ki ez a kislány itt a szomszédban? — kérdeztem.

— A Katica kisasszony, a gazdag Virág Sámuel lánya — felelte halkan Pali és valami különös tekintettel nézett fel a nagy, magas kőházra.

A fák szunyókáló leveleit bódorgó szellő rázta fel. Én úgy éreztem magam, mintha a főid nyílt volna meg alattam és a tátongó mélységből rút varangyos békák kacagtak volna az arcomba Valami nagy fájdalom nyilallt az agyamba, vagy talán a szívembe.

— A ... az nem le . .hét — dadogtam, megzavarodva, s a magas komor épületet bámultam, amely öntelt büszkeséggel nézett a szemembe.

Másnap reggel Palival kihajtottuk a libákat. A város mellett tunyán nyújtózott a rét egy halkszavú patak ölelésében. Nyurga szöcskék ugráltak a sárga ökörfarkkóró tarkította fűben, s a csendes folyó partján bóbitás margaréták és lágy szirmú nefelejcsek ingatták fejecskéjüket. Egy tarka pillangó után szaladtam, amely egészen messzire elcsalogatott libegő repülésével. Pali barátom már régen elmaradt mögöttem, de én csak szaladtam a csalogató rovar után egészen a patak

partjáig. Ott néhányszor még meglebbentette hímporos szárnyait, aztán kecsesen átlibbent a víz fölött, s én csak búslakodtam utána, amíg szemem el nem fáradt a nézésben.

— Te meg mit nézel? szólt rám valaki. Hátra fordultain, de a lélegzetem majdnem elállt a meglepetéstől. Ott állt előttem a gazdag Virág Sámuel lánya — Katica kisasszony. Lenge, pirosbabos ruhácskájában olyan volt, mint egy szép pillangó. Kezében egy csokor mezei virág.

— Virág... Virág Katica...! — dadogtam megbűvölten, s még köszönni is elfelejtettem.

— Honnét tudod a nevemet, és ki vagy te?! — kérdezte csilingelő hangján.

Megmondtam a nevemet, de a. hangom úgy reszketett, mintha nagy tömeg előtt szavaltam volna.

Katica mosolyogva vette tudomásul, hogy honnét ismerem, aztán azt mondta:

— Jó, hogy itt vagy, legalább segíted megfonni a koszorúmat.

— Én? Én nem értek olyanhoz — mondtam megrökönyödve.

— Az nem baj, majd megtanulod.

A bársonyos pázsitra telepedett és maga mellé intett.

— Hát ez meg ml a csoda, tán csak nem szerelmesle vél?! — lobogtatott meg egy papírlapot. Én csak néztem, s egyszehcsak ráismertem a versemre.

— Tessék visszaadni, az az én versein!

— A tiéd?!... Akkor fogj meg és megkapod! — kiáltotta s azzal nekiiramodott a vadvirágos rétnek.

Úgy szalad, mini a nyúl, mint egy gyorslábú őzike . . Szőke fejét nekifeszítette a szélnek. Én is utána rugaszkodtam, s a rettegés, hogy eltalálja olvasni versemet, meggyorsította futásomat.

Végre elfogtam őt.

— Hagyj már úgy is elolvastam! —kacagott incselkedve és leroskadt a virágos fűre.

— Mondd csak, verset írtál már?! És azt is megfigyelted, hogy hogyan no a fű?

Hallgatta. Csodálkoztam Katica furcsa kérdésein, amelyeket sehogy sem értettem.

— De ez a vers nem jó ám! — mondta.

— Miért? — ütköztem meg.

— Azért, mert nekem barna a szemem és nem kék.

— Csakugyan 1 — restelltem el magam, s eszembe jutott, hogy a szeme színét nem is láttam Katicának

— Olvassuk el a verset még egyszer — mondta és már szavalta is hol halkan, hol pedig édes angyali mosollyal.

Ha én téged elfognálak,

Kalitkába nem zárnálak. —

Kicsi szíved nem reszketne:

Aranyló palotád lenne...!

10