A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-30 / 31. szám
Iparunk fellegvára lesz... A Dudej-brigáá az állványokon munka folyik, mert három hatalmas híddaruval felszerelt műhelycsarnokát pár nap múlva állítják üzembe. Érdekessége, hogy az egész építményben egy darab tégla sincs, mert csupa acél tartóvázból, vasbeton oszlopból, beton épületelemekből és üvegfalból áll. Ennek a falain, sűrű állványerdő közepén jár-kel, kúszikmászik a szóban forgó tíz ács> az őserdő vadonjában, bozótok, faóriások és liánok ágbogait MammutépítkeZés, amelyen jelenleg hatezer ember dolgozik, de ha kész lesz az üzem, tizenhat-húszezer embert foglalkoztat majd. Egy országrész ipari fellegvára lesz, de nemcsak az, mert a gépesítő részleg igazgatója a munkájára büszke ember közlésvágyával mondja: — Ez az üzem lesz a világ eddigi legmodernebb félautomata berendezésekkel ellátott vasgyára. Ha üzembe helyezik, az egy főre eső termelésben felülmúlja a legfejlettebb ipari államok bármelyik vas- és acélgyártó üzemét. S az egész miből nő ki? Csak hasonlattal, mindenkor sántító hasonlattal lehet kifejezni. Az épülés itt a korallszigetek növekedéséhez hasonló. Egy technika szülte koralltelep ez, másfajta építőanyagokból, homokból, kőből, vasból; betonból, üvegből és egyéb anyagokból, amely mind itt az üzemben, az építkezés telepein termelődik. Még az emberek, a tudatos elemet jelentő tényezők is itt kapnak funkciót, mert a földgyalukkal és földkotrőkkal járó emberek is az üzemben, üzemi iskolázásokon tanulták szakmájukat. Azelőtt jórészt földmunkások voltak ezek az emberek, most kotrógép-, buldozér-, dömper- meg darukezelők. Még a falusi ácsok is modern nagyüzemi munkásokká válnak itt. A központi mechanizációs műhely struktúráját tekintve, egy görög pantheon nagyobbított mása, amelynek csarnokaiban és külső falain szorgos A júniusvégi kánikulában égő katlan a völgy, ahol az ország jelenlegi legnagyobb építkezése, a Kelet-Szlovákiai Vasmű építése folyik. A vonat is fut vagy nyolc-tlz kilométert mellette, s a szem mindenfelé földhányásokat, építkezési elemeket lát, a készülő vasúti töltések, földalatti villamosvezetékek és a helyenként tíz-tizenöt méter mély csatornák árkait, köztük pedig csatomaásó gépeket, földgyalukat, földvájókat, slnfektető gépeket, és emelődarukat. A teherszállító gépkocsikat meg a más különleges szállító eszközöket már nem is veszi számba az ember, mert azok egymást érik a leendő ipartelep széles betonútjain. Pedig a vérkeringés szerepét játsszák ebben a nagy építő nyüzsgésben, mert ezek szállítják a homokot, földet, kavicsot, követ, cementet, nyersbetont, előregyártóit vasbeton építőelemeket, alagcsöveket, s a karvastagságú kábelek kötegelt. Kalauzom egy árvái ember pedig egyre csak mutogat: — Ott már készen áll a préselőüzem, a csőkészítő ... ott épül az autó és motorjavító ... itt lesz a nagyolvasztó, mellette a kokszoló... az a félig kész építmény a központi mechanizáciős műhely... amott meg, ahol még nem lát semmit a földhányásoktól, vasúti fűtőház és mozdonyforgató épül... Streéno Pavel járó bennszülöttek biztonságával. Ezek az ácsok, egy kivételével, egy községből, a nagymihálykörnyéki Vyiná Rybnicáról való. Először a partivezető, ahogy most hívják: a munkacsoport vezető, jött el falujából két évvel ezelőtt ide, s lassan utána szivárgott a többi is. Most a falu minden ácsa itt van az építkezésen, betonalapokat, vasbeton oszlopokat saluznak, alagcsövekhez ácsolnak, csőállványokat szerelnek, mikor mi adódik. S ismerkednek a korszerű építkezés tudnivalóival. Valamikor még olyan ácsok voltak ezek, akik az innen nem is olyan messze vidéki Móric Bálint módján csak egy-egy tűzvész láttán bizakodhattak, mondván: — Ott virít a mi búzánk! Most meg kollektív szerződés alapján dolgozó modern ipari munkások, akik az átlagos 2300 —2400 koronás havi fizetésen felül távolsági pótlékot is kapnak, hét közben újonnan épült munkásszállókban laknak, szakmai és politikai iskolákat látogatnak, üzemi televíziós adásokat, filmelőadásokat, színházi előadásokat néznek, hét végén pedig kényelmes atóbuszokon járnak haza a családjukhoz. — Sehol se volt még az életben ilyen dolgunk, mint itt. — Én már annyit kerestem, hogy házat építek. Azelőtt a poprádi vagongyárba kellett elmennem, mégse kerestem ennyit. S a valamikori szegény országrész emberei, akiktől az előbbi idézett mondatokat hallottam — elvegyülve hatezer munkás sürgés-forgásában, már csak az állványokról intenek búcsút egy-egy súlyosnak látszó kézfelemeléssel. M1KUS SÁNDOR
