A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-07-30 / 31. szám

JAROSLAV HASEK: A K. U. K. tisztikaszínó törzsaszi alánok majd tátva maradt a szája a csodálko­zástól, amikor a kapitány úr egy kutyá­val jelent meg, holott mindenki tudta, hogy az újoncokon kívül semmit sem utált annyira, mint a kutyákat. A meglepetés olyan nagy volt, hogy Va­satka főhadnagy a pincért csehül szólí­totta meg, imigyen: „Pivo. pane Vaclave". Azazhogy: „Sört kérek, Vencel úr.” — Ez a kutya, olaszországi hadikutya — jelentette ki a kapitány. — Unoka­­húgom hozta ajándékba. Vasatka főhadnagy már annyira lehig­gadt, hogy németre fordította a szót: — Kérem, százados úr, mit jelent az, hogy hadikutya? — De buta maga — felelte basszus­hangján a kapitány. — Ez olyan kutya, amit az olaszok az ellenséges felderítők kiszimatolására használnak fel. A leg­utóbbi hadgyakorlaton próbálták ki teljes sikerrel. Unokahúgom Turinban járt és ott szerezte. Uraim, jól nézzenek erre a pompás jószágra, mert ezzel csak olaszul lehet beszélni, egy szót sem tud még né­metül. Ügye, caro mio? A kutya talpraugrott és morgott. Aznap, egész este a hadikutyákról folyt a szó a kaszinóban. A hadikutyák díszes példánya szótlanul feküdt az asztal alatt és csendesen marcangolta a kapitány fe­hér kesztyűjét. Pontosan este hét órakor váratlan meg­lepetés érte a tiszturakat. Belépett egy őr­mester, aki keményen összecsapva bokáit, tisztelgett és ezt jelentette: — Kapitány úrnak alázatosan jelentem, az ezredzászlóba beleettek a molyok. — Az ezredzászlónkba, te marha? — kérdezte csodálkozva emez, mert nem minden nap esik ilyesmi. És ez már olyan nagy dolog volt, ami jelrázta a tisztará­ét. Ezt az ezredzászlót legendák hősi köde vette körül. A legénység tagjai közül még senki sem látta, időnként az ezredes úr beszélt róla ékesszólóan: — Ha elhaladtok, porosfülüek, az ajtó előtt, amely előtt éjjel-nappal két katona áll őrséget, ott van a mi ezredzászlónk és nem „regimentzászlónk”, mint ahogyan balról az a harmadik hülye szokta mon­dani.- ~ Az őrmester azonban még többet, és még szebben tudott beszélni róla: — A mi ezredünk zászlajából már hiány­zik egy darabka, mert a kemény harcok­ban szétlőtte az ellenség. A mi ezredünk eddig még szüntelenül győzött alatta. És ha a százlótartó katona elesett, még szo­rosabbra fogta a nyelét és. halált hörög­ve ezt kiáltotta: „Előre!" És csak ezután halt meg. Vegyetek őróla példát, hülyék! És ebbe a dicső zászlóba, október má­­sodikán beleiitött a moly. A kapitány nagysietve felcsatolta kard­ját és kutyája kíséretében megindult a laktanya jelé. Az őrmester és a kutya illő távolságban követte. — Miképp történt a dolog? — kérdez­te. — Az őrség fedezte fel, hogy molyok repülnek ki abból a fülkéből, amelyben a zászlót és a kapitányné nagyságos asz­­szony szörmebundáját őriztük. — Marha! A bundáról ne ejtsen egy szót sem — förmedt rá a kapitány. — Csak a zászlót támadták meg a molyok, érti? Hülye! A fülkét meszeltesse ki. A zászlót meg vitesse a lakásomra, és he­lyezze el az előszoba fogasán, ahol a gyapjúsálam lóg. Az őrség ezután az elő­szobám előtt áll. Megértette? Lelépni! Csendben, minden izgalom nélkül telt el néhány nap. A fülkét kimeszelték, a zászló meg a kapitány sála mellé került. Közben a kutya is megtanult egyet-mást németül. Többek közt azt, hogy ebédosz­táskor nekiszaladt a szakácsnak és ki­döntötte a kendért. Különösen a gom­bócokért élt-halt. Aludni meg nem is tudott máshol, csak a legénységi kony­hában. — Nagyon okos állat ez a kutya — mondogatta a kapitány valamelyik este a kaszinóban. — Tegnap apróra szét rágta unokahúgom szerelmes leveleit, pénztár­cáját meg behozta a szobámba. Most ar­ra tanít gat om, hqgy kerti sétáim alkal­mával füttyszóra utánam hozza a sálamat. Hát igen, ezeknek a hadikutyáknak nagy jövőjük van a háborúban! És ha tudná­tok, mennyire tiszteli az előszobámban az ezredzászlót! Üjabb néhány nap múltán a kapitány újabb dolgokkal hozakodott elő: — Uraim, önök bizonyára hihetetlen­nek találják, amit a kutyám okoságá­ról meséltem. Be fogom bizonyítani. Mindnyájukat meghívom, hogy saiát szemükkel győződjenek meg róla. A ker­tem közepén állok majd és füttyszavamra utánam hozza a sálamat. A tiszt urak fejüket csóválták a hal­latlan okosság láttán, a kapitány meg azonnal hazasietett, hogy az okos kutyá­nak még egy leckét adhasson. A látot­tak teljes mértékben kielégítették, csak a sál lett csupa sár és homok a nyál­tól. — Keféltesd ki a sálat a szobalány­nyal — parancsolta feleségének a kapi­tány. Két óra tájban szép számmal gyűltek össze a kertben a tiszturak. A kapitány peckesen kihúzta magát és így szólt: — Vigyázz! WEINER-KRÄC IMRE rajza A kemény vezényszó után sípjába fújt. A fütty után sokáig nem történt semmi. — Mit csinálhat ennyi ideig ez a dög? — töprengett magában a kapitány. — Már jön — pillantotta meg a jelen­levő tiszturak egyike. - Hoz valamit. A kutya egy bokorból lépett elő és a kapitány lába elé rakta a regiment di­cső zászlaját, amely még viharvertebb volt, mint akármelyik győzedelmes há­borúban. A kapitány jelszisszent, keresztülug­­rotta a bokrot és szöcskeugrásokkal szá­guldott az előszobába. Az ezredzászló csu­pasz rúdja árván állt a fogashoz tá­masztva. Végül kiderült, mi történt. Az okos kutya nem találta a sálat, és miután a parancs hadikutyánál is parancs, az ez­redzászlót szaggatta le rúdjáról és azzal iramodott a kapitányhoz. Mit tudhatta szegény, hogy másra való a gyapjúsál és másra az ezredzászló. A hadikutya katonai pályafutása ezzel befejeződött. A kapitány elvitte a sin­­térekkel, akik nemsokára eladták egy te-' jesasszonynak. (Fordította: Szűcs István) 14

Next

/
Thumbnails
Contents