A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-30 / 31. szám
JAROSLAV HASEK: A K. U. K. tisztikaszínó törzsaszi alánok majd tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor a kapitány úr egy kutyával jelent meg, holott mindenki tudta, hogy az újoncokon kívül semmit sem utált annyira, mint a kutyákat. A meglepetés olyan nagy volt, hogy Vasatka főhadnagy a pincért csehül szólította meg, imigyen: „Pivo. pane Vaclave". Azazhogy: „Sört kérek, Vencel úr.” — Ez a kutya, olaszországi hadikutya — jelentette ki a kapitány. — Unokahúgom hozta ajándékba. Vasatka főhadnagy már annyira lehiggadt, hogy németre fordította a szót: — Kérem, százados úr, mit jelent az, hogy hadikutya? — De buta maga — felelte basszushangján a kapitány. — Ez olyan kutya, amit az olaszok az ellenséges felderítők kiszimatolására használnak fel. A legutóbbi hadgyakorlaton próbálták ki teljes sikerrel. Unokahúgom Turinban járt és ott szerezte. Uraim, jól nézzenek erre a pompás jószágra, mert ezzel csak olaszul lehet beszélni, egy szót sem tud még németül. Ügye, caro mio? A kutya talpraugrott és morgott. Aznap, egész este a hadikutyákról folyt a szó a kaszinóban. A hadikutyák díszes példánya szótlanul feküdt az asztal alatt és csendesen marcangolta a kapitány fehér kesztyűjét. Pontosan este hét órakor váratlan meglepetés érte a tiszturakat. Belépett egy őrmester, aki keményen összecsapva bokáit, tisztelgett és ezt jelentette: — Kapitány úrnak alázatosan jelentem, az ezredzászlóba beleettek a molyok. — Az ezredzászlónkba, te marha? — kérdezte csodálkozva emez, mert nem minden nap esik ilyesmi. És ez már olyan nagy dolog volt, ami jelrázta a tisztaráét. Ezt az ezredzászlót legendák hősi köde vette körül. A legénység tagjai közül még senki sem látta, időnként az ezredes úr beszélt róla ékesszólóan: — Ha elhaladtok, porosfülüek, az ajtó előtt, amely előtt éjjel-nappal két katona áll őrséget, ott van a mi ezredzászlónk és nem „regimentzászlónk”, mint ahogyan balról az a harmadik hülye szokta mondani.- ~ Az őrmester azonban még többet, és még szebben tudott beszélni róla: — A mi ezredünk zászlajából már hiányzik egy darabka, mert a kemény harcokban szétlőtte az ellenség. A mi ezredünk eddig még szüntelenül győzött alatta. És ha a százlótartó katona elesett, még szorosabbra fogta a nyelét és. halált hörögve ezt kiáltotta: „Előre!" És csak ezután halt meg. Vegyetek őróla példát, hülyék! És ebbe a dicső zászlóba, október másodikán beleiitött a moly. A kapitány nagysietve felcsatolta kardját és kutyája kíséretében megindult a laktanya jelé. Az őrmester és a kutya illő távolságban követte. — Miképp történt a dolog? — kérdezte. — Az őrség fedezte fel, hogy molyok repülnek ki abból a fülkéből, amelyben a zászlót és a kapitányné nagyságos aszszony szörmebundáját őriztük. — Marha! A bundáról ne ejtsen egy szót sem — förmedt rá a kapitány. — Csak a zászlót támadták meg a molyok, érti? Hülye! A fülkét meszeltesse ki. A zászlót meg vitesse a lakásomra, és helyezze el az előszoba fogasán, ahol a gyapjúsálam lóg. Az őrség ezután az előszobám előtt áll. Megértette? Lelépni! Csendben, minden izgalom nélkül telt el néhány nap. A fülkét kimeszelték, a zászló meg a kapitány sála mellé került. Közben a kutya is megtanult egyet-mást németül. Többek közt azt, hogy ebédosztáskor nekiszaladt a szakácsnak és kidöntötte a kendért. Különösen a gombócokért élt-halt. Aludni meg nem is tudott máshol, csak a legénységi konyhában. — Nagyon okos állat ez a kutya — mondogatta a kapitány valamelyik este a kaszinóban. — Tegnap apróra szét rágta unokahúgom szerelmes leveleit, pénztárcáját meg behozta a szobámba. Most arra tanít gat om, hqgy kerti sétáim alkalmával füttyszóra utánam hozza a sálamat. Hát igen, ezeknek a hadikutyáknak nagy jövőjük van a háborúban! És ha tudnátok, mennyire tiszteli az előszobámban az ezredzászlót! Üjabb néhány nap múltán a kapitány újabb dolgokkal hozakodott elő: — Uraim, önök bizonyára hihetetlennek találják, amit a kutyám okoságáról meséltem. Be fogom bizonyítani. Mindnyájukat meghívom, hogy saiát szemükkel győződjenek meg róla. A kertem közepén állok majd és füttyszavamra utánam hozza a sálamat. A tiszt urak fejüket csóválták a hallatlan okosság láttán, a kapitány meg azonnal hazasietett, hogy az okos kutyának még egy leckét adhasson. A látottak teljes mértékben kielégítették, csak a sál lett csupa sár és homok a nyáltól. — Keféltesd ki a sálat a szobalánynyal — parancsolta feleségének a kapitány. Két óra tájban szép számmal gyűltek össze a kertben a tiszturak. A kapitány peckesen kihúzta magát és így szólt: — Vigyázz! WEINER-KRÄC IMRE rajza A kemény vezényszó után sípjába fújt. A fütty után sokáig nem történt semmi. — Mit csinálhat ennyi ideig ez a dög? — töprengett magában a kapitány. — Már jön — pillantotta meg a jelenlevő tiszturak egyike. - Hoz valamit. A kutya egy bokorból lépett elő és a kapitány lába elé rakta a regiment dicső zászlaját, amely még viharvertebb volt, mint akármelyik győzedelmes háborúban. A kapitány jelszisszent, keresztülugrotta a bokrot és szöcskeugrásokkal száguldott az előszobába. Az ezredzászló csupasz rúdja árván állt a fogashoz támasztva. Végül kiderült, mi történt. Az okos kutya nem találta a sálat, és miután a parancs hadikutyánál is parancs, az ezredzászlót szaggatta le rúdjáról és azzal iramodott a kapitányhoz. Mit tudhatta szegény, hogy másra való a gyapjúsál és másra az ezredzászló. A hadikutya katonai pályafutása ezzel befejeződött. A kapitány elvitte a sintérekkel, akik nemsokára eladták egy te-' jesasszonynak. (Fordította: Szűcs István) 14