A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-22 / 4. szám
JOHANNES R. BECHER: L e ii i n — a világ ébresztője Álmából ő rázta tel a világot — Szavai villámok voltak, sínpáron jöttek, tolyók hozták; országhatáron áthatoltak; lobogtak, mint a lobogók egy tér felett, mely ünnepel — s ajak adta tovább az ajknak: „Népek, halljátok? Szól a jel!” Álmából ő rázta fel a világot — szavából fegyver született: jóélii fejsze, puska, ágyú és barrikád és hadsereg. — Minszktől fel az Uraiig vívta nagy harcát vas és tűz között a vörös had — s szállt, mint a szikra. Bálványnapok hullottak porba s a fénykupolás, ősi Moszkva tisztító vihart tükrözött. Álmából ő rázta fel a világot — szava kovászolt kenyeret, hadtesteket az éhség ellen, a gazság ellen vezetett. Minden betűje új eke, orosz ugart felszántó láng. Az ő szava hirdette váltig: „A miénk lesz ez a világ!” Álmából ő rázta fel a világot — és öt világrész felfigyelt! Viharharangként szállt szava s rá hulló rabbilincs felelt. Hangja szólított, felemelt: „Lázadj erő! Egy hús és egy vér — tűzrejtő lefojtott parázs — a munkás- és a a paraszttestvér.” Álmából ő rázta fel a világot — szava a gépek százát adta: traktor készült, kazán, vasút. Szenet ontott a bányaakna. Dübörögtek az üzemek, erőt, fényt adtak a vizek... Szavát kiolthatatlan őrzik milliárdnyi emberszívek. Álmából ő rázta fel a világot — jaj nektek lusták, jóllakottak! Lenin szava ostor, szökőár... Az áléit népek sorakoznak! Álmából ő rázta fel a világot — ököllel — millió ököllel! szlrájkolókkal, gyülekezőkkel, a felvonuló tüntetőkkel... Igen, a földet rázzuk fel mi mégha szavunknak ára fogság, és akkor is, hogyha golyó! Mert szavunk: egy, szív, világosság. Mi ébresztjük fel a világot, amíg csak fel nem serken végül. A mi szavunk a Tett, s nem nyugszunk, amíg a nagy Mű fel nem épül! SZÁSZ MÁRTON fordítása Valentyin Katajev: Békét és földet! ... Rogyion Zsukov sokáig jött-ment a Szmolnijban. Lenint kereste. Két nappal azelőtt tört ki az októberi forradalom, egy napja, hogy megalakult az ideiglenes munkás- és parasztkormány, s a Szmolnij, a felkelés vezérkarának székhelye, lassanként az új kormánynak is székhelyévé vált. Pavlovszkij tanácsára Rogyion Zsukov előbb benézett abba a szobába, ahol Vlagyimir lljics Nagyezsda Krupszkajával együtt ideiglenes szállást kapott, — olyan egyszerűen éltek, mint a kaszárnyában. De senkit sem találtak ott. Csak Krupszkaja fekete kalapját látta az ablakpárkányon, á hosszú kalaptíivel, a falon pedig Lenin kopott bársonygallérú átmeneti kabátja függött A lépcsőkön, a folyosókon, az őrszobákká és irodahelyiségekké átalakított hálótermekben — mindenütt tolongott a nép: parasztkiildöttek, katonai biztosok, fegyveres munkások, kik között Zsukov felismerte az emigrációban látott elvtársakat. Az egyik folyósó mélyén, az ablakpárkányra támaszkodva ült görnyedten Makszim Gorkij. Haja rövidre volt nyírva. Térdére helyezett széles karimájú fekete kalapjával babrált s közben kissé összevont szemöldökkel hallgatta Lunacsarszkijt, aki vastag ujjaival mellényét borzolva az orosz közoktatásügy átszervezésének tervét fejtegette. A mondat közepén egyszerre csak megállt és fekete keretes régimódi orrcsiptetöjén át, mely ferdén ült húsos orrán, hunyorogva figyelni kezdte Zsukovot. — Nézze csak Alekszej Makszimovics, ez Zsukov! — kiáltott fel Lunacsarszkij. — Ő bizony! — erősítette meg Gork’j vidám csengésű basszus hangján. Az elveszett ember! Hol is találkoztunk utoljára? Ha emlékezetem nem csal, Capri szigetén ll-ben vagy akkortájt, ugye Zsukov? — A nápolyi állomáson — helyesbítette Zsukov és sietve kezet szorított Gorkijjal, Lunacsarszkijjal — Ismerem is, nem is — mondta mély hangon Gorkij, s közben elragadtatással nézegette Zsukovot, vitorlavászon matrózköpenyét, fényezett pisztolytáskáiét amiben a Mau(Folytatás a következő oldalon) 9
