A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-22 / 4. szám
Valentyin Katajev: Békét és földet! (Folytatás az előző oldalról) sert tartotta, — inkább vadonatúj tolltartóra emlékeztetett —, sapkáján a György szalagot ezzel az elfeketült aranybetüs felírással „Patyomkin Tavricseszkij herceg.’’ — A sors iróniája! Bizony! „Patyomkin ...” Könny szökött Gorkij szemébe. Mutatóujjával bosszúsan törölte le, és megcsóválta a fejét. De újabb könnycsepp buggyant ki, végigszaladt csontos, fakó arcán s már a bajusza végén csillogott. — Egészen megzavarodtam, egye meg a fene. Örülni kellene — és én most sírok. — Maga, uram, már nem is ember, hanem legenda. Istenem talán nem is tudja, mi mindennek volt a kovásza! — kiáltott fel hirtelen Gorkij és körülnézett, mintha tanúnak szólítaná fel azt a néhány száz embert, akinek a hangjától és kopogó lépteitől visszhangzott a Szmolnij hatalmas épülete. — Nem tudná megmondani, hol van Lenin? — kérdezte Rogyion Zsukov. — A távírószobában — mondta Lunacsarszkij. — Közvetlen vonalon beszél Helsingforsszal. Menjen oda. Az őrszem — fiatal, lábszártekercses katona, keskeny gyanakvó szemekkel — felkapta fegyverét. De amikor meglátta a „Patyomkin” felírást, azonnal elfordította a szuronyt. Az első, akit Zsukov meglátott, maga Lenin volt. Éppen feléje indult viseltes zakójában, egy gombolyag távíró szalagot tartva kezében. Majdnem összeütköztek. — Engem keres ? — kérdezte Lenin, futó pillantást vetve Zsukovra. — Pedig mondtam, hogy a katona és tengerész elvtársakat először a harmadik emeletre irányítsák. Dibenkóhoz vagy Antonov Ovszejenkóhoz. Na, nem baj, mi a kívánsága? — szólt Lenin kissé engedékenyebben. — ló napot, Vlagyimir lljics. Zsukov vagyok. — Milyen Zsukov? — Bizonyára nem emlékszik rám. Tengerész vagyok a „Patyomkin" -röl. — Persze, persze! Hát hogyne emlékeznék. Hozzánk járt pártiskolába Longjumeau-ban. De -az elég régen volt. S azóta ugyan bizony mit csinált ? Lenin kissé szétvetett lábakkal megállt. Kezét összefogta a háta mögött, szigorúan, bizalmatlanul, hunyorított szemével. Rogyion Zsukov egyáltalán nem sértődött meg a fogadtatás miatt, s mesélni kezdte Leninnek, merre járt, mit tett az utóbbi hét év folyamán. — És miért nem volt a kongresszus megnyitásán ? — Bevettem a Téli Palotát. — Az már más — mondta Lenin és száraz, sárgás bőrén a szeme körül vidám ráncpk futottak össze. Keményen megszorította Rogyicn Zsukov lendülettel előrenyújtott kezét. — Az már egészen más. elvtársam! — ismételte felvillanyozva Lenin, és mintha egyenesen Rogyion Zsukov orrtövére célzott volna, azt kérdezte: — Remélem, hogy most már végképp felszámolta liberó is eltévelyedéseit ? — Nem tudom, mire gondol. Vlagyimir lljics — vonogatta izmos, gömbölyű vállát Rogyion Zsukov. — Nagyon jól tudja! Nagyon jól! — kiáltott fel Lenin és megfenyegette az ujjúval — A szemén látom, hogy tudja. Ismerje be! — Becsületszavamra, Vlagyimir lljics! — bizonygatta Zsukov, mert valóban nem értette a célzást. — S ugyan, bizony mi volt az álláspontja az Állami Dumába történő választások kérdésében? Ha jól emlékszem, erősen a Martov hatása alatt állott. Túlságosan! Mintha csak otzovista lett volna. — Mikor is volt az? Mintha mégis rémlenék valami. Vlagyimir lljics, — dörmögte ravaszul. Most már nagyon jól tudta, miről van szó. Lenin arra célzott, hogy egyszer a longjumeau-i pártiskolában Zsukov kijelentette: a bolsevikoknak nem kell képviselőt jelölniök az Állami Dumába, hanem inkább a polgári ellenzék képviselőit kell támogatniok. S bár ez hat évvel ezelőtt történt, Zsukov mégis fülig pirult. — Ne-em emlékszem — dörmögte ismét. — Én viszont nagyon jól emlékszem — mondta Lenin és még egyszer megfenyegette Zsukovot. — Na, nem baj! Remélem, most már belátja, hogy akkor szánalmasan, szégyenletesen tévedett. Felejtsük el. Most sokkal komolyabb kérdés van napirenden, amitől életünk és halálunk függ: hogyan tarthatjuk meg a hatalmat ? Ez a kérdés a Téli Palota bevételét, Kerenszkij menekülését, az ideiglenes kormány letartóztatását követő napon, egyszóval az októberi forradalom ragyogó, villámszerű, és majdnem vértelen győzelme után legalábbis különösnek tűnt fel. De Rogyion Zsukov túlságosan ismerte Lenint ahhoz, hogy fel ne fogja a kérdés egész súlyát, s át ne érezze roppant mélységét. A világtörténelmi jelentőségű győzelem mámorában, amit olyan sokáig, olyan türelmetlenül • várt az orosz dolgozók annyi egymást követő nemzedéke, az ember könnyen elveszthette a fejét. Mindenki, csak éppen Lenin nem. — Hogyan tarthatjuk meg a hatalmat? — ismételte Zsukov elgondolkozva. — Úgy, ahogy a hatalmat meg szokták tartani. Harc árán — Igaz —, mondta Lenin. — De milyen erőkkel ? — A hadsereggel, a tengerészettel... — A hadsereg halálosan, pokolian kimerült és egyelőre még sok csapat test mindenféle-fajta ellenforradalmi söpredék, jobboldali eszerek, kadétok, Krasznov, Kornyilov és mások erős hatása alatt áll. Kerenszkij áttette székhelyét Gátcstnába. A hadsereget előbb át kell állítani a mi oldalunkra. Ehhez időre van szükség. A tengerészekhez már felhívást intéztem. — Lenin megmutatta a felgombolyított távírószalagot. Helsingforsból most indul a „Respublica" sorhajó, jönnek a torpedónaszádok fegyverrel, csapatokkal, élelmiszerrel. De mit gondol, mi történne, ha a torpedóhajók bekanyarodnának a Nyevába Ribackoje falu közelében, hogy megvédjék a Miklós-féle útvonalat és minden feléje vezető utat, a „Respublica” pedig az „Aurora” mellé állna ? Lenin az ablakhoz ment és a távolba nézett, mintha már látta volna a Nyeván felfelé tartó hajókat. Az ablakon túl hideg októberi köd lebegett Egy-egy balti sirály homályos árnyéka suhant át előtte. A gyöngy színű köd és a simán tovaszálló sirályok hátteréből úgy emelkedett ki Lenin arca, mint valami gyönyörűszép dombormű. Sugárzott róla a törhetetlen akaraterő. — Milyen szép ez a város! — szólalt meg egyszerre meleg hangon Lenin, és Zsukov felé fordulva hirtelen hozzátette: — Szabad-e átengedni a Kerenszkij-féle csőcseléknek? — És majdnem átmenet nélkül: — Vagyis maga azt gondolja, hogy ha a „Respublica” az „Aurora” mellé áll, elég hatósugaruk lehet, hogy a város bármely részét tűz alá vehessék? — Minden bizonnyal — mondta Zsukov. — Ügy, úgy — válaszolt Lenin mosolyogva. — Vagyis azt tanácsolja, hogy harcoljunk? Akkor hát gyerünk! Mélyen elgondolkozva ment végig a távírószobán, majd egyszerre csak ismét visszaért uhhoz a kérdéshez, amelyről majdnem megfeledkezett. — Maga kongresszusi kiküldött? — kérdezte hirtelen Zsukovtól, most már egészen más hangnemben, szárazon, szigorúan. — Az vagyok — felelte katonásan Zsukov. — Honnan? — A nyugati frontról. Lenin összevonta a szemöldökét. — Akkor mért ül itt, Péterváron? Majdnem minden küldött elutazott már. — Ma utazom. Csak azért jöttem, hogy találkozzunk. — Jól van. Induljon minél hamarább. Szverdlov elvtársnál volt-e már? — Voltam. — Megkapta az utasítást? — Megkaptam. — Akkor minden jót kívánok. Ne vesztegesse az időt. Induljon. Szóval azt ajánja, hogy harcoljunk? — Harcoljunk, Vlagyimir lljics! — S magának van mivel harcolnia? — Itt van — mosolygott Zsukov, és kezével megveregette lelógó Mauserét. — Ez nem elég - mondta Lenin, miközben szigorú pillantást vetett a szép, nagy pisztolyra. — Ez a maga igazi fegyvere. — És felvette az ablakpárkányról a legrissebb újságot. — Dekrétum a földről. Dekrétum a békéről. Hány példányt visz magával? — Sokat. — Mutassa, mutassa csak, hogy menynyit! Zsukov szétnyitotta köpenyét és megmutatta Leninnek. — Csak ennyit? — szólt csalódottan Lenin. — Várjon csak, barátom! Úgy látszik, nem értett meg. Gyerünk lefelé. Lenin hirtelen kilépett a szobából. Zsukov alig tudott lépést tartani vele Már lent is voltak a kiadóban. Kötegszámra hevertek itt a frissen nyomtatott röplapok, rajtuk a földről és a békéről szóló dekrétum szövege — Rakja meg jól magát, ne restellje! És Lenin szakszerűen kezdte letépni a friss nyomdafesték és petróleum szagát árasztó kötegekröl a keresztkötést, vette a röpcéket és vidáman kacagva — Zsukov most olyannak látta, mint egy gimnazistát — dugdosta Rogyion zsebeibe. — Vegye csak, vegye! Ne restellje! S jól jegyezze meg, hogy a mi országunkban és az egész világon nincs erősebb dinamit, mint ez a néhány egyszerű orosz szó: kenyér, föld, béke. Hirtelen Zsukovra nézett és mintha csak most vette volna észre sapkáján a György-szalagot az elmosódott aranyos felírással. — Nagyon jó, hogy felvette régi egyenruháját Viselje egészséggel, ne váljon meg tőle. Tudja ez is dinamit. ez a jó orosz forradalmi szó: „Patyomkin." Amikor Rogyion Zsukov elbúcsúzott Pavlovszkijtól és zsebében Leninnek a nyugati front bolsevikjaihoz intézett levelével hátán batyujával kifelé indult a Szmolnijból, már pislákoltak a tábortüzek. A fény megvilágította a szolgálatos géppuskakezelők arcát, s a késő októberi hideg föld felett fényben úsztak az esőt ígérő balti köd foszlányai. Miklós István fordítása 10
