A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-18 / 25. szám
BARSI IMRE: Jejftefólii Történelmi belépő Hegykoszorúk ölében, nem messze a Fekete Nisa és a Jízera forrásától, a bozontos üstökű Jeátéd alatt terül el Liberec híres városa. Hírnevét nem pártütö oligarchák és cselszövő főpapok gótikus várkastélya vagy olasz mesterek építette barokk paloták alapozták meg: takácsmestereinek találékonysága, fürge keze és szorgalma tette a várost a vidék ipari és kereskedelmi gócpontjává. És ahogyan azt a népmesék mondják: a derék takácsok még máig is békében és csendben élnének, ha egy szép napon nem taposott volna bele életükbe a XIX. század rohamosan fejlődő kapitalizmusának farkaserkölcs e. Az ipari kapitalizmusnak Llberecben és széles környékén több mint száz esztendőn keresztül a Llebleg család lett legmarkánsabb és leggyűlöltebb képviselője. Liberec nemcsak hogy erős bástyája volt a forradalmi munkásmozgalomnak!, hanem egyúttal színtere is az egyre hevesebbé váló osztályharcoknak. És csak természetes, hogy az ide tévedt magyar költő magáévá tette a marxizmus és leninizmus forradalmi eszméit. Magyar költő a Jestéd alatt Mert a húszas évek végén igenis magyar költő, méghozzá nagy magyar költő — a legnagyobbakból való — élt Llberecben. A pesti Iza ■ bella utcai felsőkereskedelmi iskola elvégzése után Radnóti Miklós, József Attila Ifjabb bajtársa és müvének folytatója a kilencszázhuszonhetes-huszonnyolcas tanévben a Hbereci textiltechnikai főiskola hallgatója lett. Azt hiszem, hogy az akkoriban alig tizennyolcéves és már verseket írogató Radnóti valóban nem kerülhetett jobb helyre, mint a végletekig kiélezett osztályharcok forrongó Hbereci katlanába. Igen, Radnóti Miklós! Ma este csak ö reá gondolok. Reá gondolok és őt idézem az Imperiálban elköltött vacsoránál, halhatatlan sorait szavalom a libereci esti utcákon, amikor esőben, szélben egyedül rovom a várost. Itt élt’, itt tanult, verselt és szerelmes is itt volt a magyar költő. Cseh és német évfolyamtártaival erre járt, futballozott és atletlzált, fel-fel járt Tinivel a vadregényes Jeátédre, és itt, Liberecben kapta őt el az ár, a történelmet tisztító és világot átformáló proletárforradalom árja, itt a Vorwärts szerkesztőitől kapta az első marxista könyveket, itt döbbent rá igazán egyesek krőzusi gazdagságára, és mások, a tízezrek nyomorára. A visszhanp egyelőre csupán egy vers: „a Gépek ritmusára sóhajt a gyár: de meghal, mikor megszólal az este a sziréna és nagyratárt kapuban kitódulnak a bús, sápadt munkások .. (C. Neumann et Söhne) Egyelőre csak egy rövid vers, huszonegy sor. Am, ami ez után az egy vers után következik, az mér egy életre szóló felesküvés a proletárforradalom vérvörös zászlajára. Amikor pedig Radnóti Miklós visszatér Budapestre, megkeresi és meg is találja a kapcsolatot a magyar kommunisták illegális pártjával. S bár, ahogyan ezt Ortutay Gyula írja; „nem is egy kétség kísértette meg", elveihez és a párthoz hű maradt mindhalálig. Radnóti Miklós Hbereci diáktársaival (jobbról a második, tiszta fehérben) Ezen a magános, hideg és esős libereci estén tudatosítom magamban újból és újból — milyen nagy költő, milyen óriás is Radnóti Miklós, akinek Ady Endre, Juhász Gyula és József Attila mellett a helye. Éjfél felé jár az idő. Szobám ablakát vadul veri a zápor. Fázósan húzom össze magamon a takarót és nem tudom pillantásomat levenni egy régi-régi fényképről. Hét tizenhét év körüli fiú áll sorban, összeölelkezve. Valamennyien tomanadrágban és ingben vannak; lehet, hogy atléták, lehet kézilabdázók. Balról a második Radnóti Miklós. Nézem a fotográfiát, vizsgálom az arcokat, kutatok a tekintetekben. Kik ezek, honnan jöttek és hová mentek, főleg hová jutottak el. Megmaradtak-e embernek az embertelenség korszakában, vagy pedig a barna őrület szömyú metamorfózisa őket is fenevadakkú változtatta. Lehet, hogy hasonló lett a sorsuk, mint egykori játszótársuké, a későbbi meg nem alkuvó antifasisztáé, ám lehet, hogy kivetkőzve smberi mivoltukból — horogkereszttel, bikacsekkel meg hóhérbárddal felszerelt „volksgenosséké” váltak. Hogy mivé is süllyedhettek azokban az ordas Időkben, arról egy libereci ház tanúskodhat a legékesszólóbban. A kísértetek háza Fényűző villa a Húsz János út elegáns házai között, ózondús csupazöldben a város felett. Valamikor egy gazdag zsidó gyáros építette magának Liberec legelegánsabb negyedében, távol a város zajától, porától és szegénységétől. A fasizmus forgószele ismeretlen helyre sodorta az első tulajdonost. Lehet, sikerült Idejében kivándorolnia, ám az is lehet, hogy kegyetlen kínok közt pusztlttatta el őt a ház második birtoklója, a szudéta vidék gauleitere, az egykori tornatanár — Konrád Henlein. A Henleln-villa ma az antifasiszta harc múzeuma, mementó, amely Fuéikot, Radnótit és Vacpnrovot idézi. Int, óv, figyelmeztet, agitál és felelősségre von: vajon megtettél-e mindent, hogy a lidércálmos Valpurgis éjszakákat meghazudtoló véres-könnyes nappalok soha többé vissza ne térjenek', hogy a tudatalatti szenynyes ösztönök ne legyenek úrrá a csillagokat ostromló, szép emberi értelmen. A múzeum berendezése egyszerű: egy jelképes katafalk, koporsó, amely Terezint, Osviecimet, Buchenwaldot, Mauthausent, és a fasiszta Inferno más és más élő temetőjét idézi. Itt egy halom aranyfog, nordlkus, kékszemü bestiák verték érte agyon az embereket; ott egy rabruha, amott pedig egy emberbőrbe kötött könyv... Lenn a Henleln-villa pincéjében a prágai Gestapo pankráci halálfülkéjének mása. Könyvek, dokumentumok, mártírok százainak névsora a falon. De minek folytassam: borzalom, düh és dac lesz úrrá rajtam. Kezem ökölbe szorul, szavam elakad, s valahol, tudatom mélyéből hallom költőm szavait: „ ... haragod füstje még szálljor az égig, s az égre írja, ha minden összetört."’ Aztán, mint Dürer víziója: a kijárattól jobbra egy sötét zárkában csíkos, darócruhás alak bukkan fel. Ügy vélem, nem lehet viaszfigura, inkább a világ megklnzottjainak testet öltött emléke ... „S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál. Mint fegyházban a villany, ha kacsint, tudják bent a rabok s tudja az őr odakint, hogy az áram mind egy testbe fut össze, hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át, s érzik Ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt emberi hús szagát." Radnóti Miklós Irta e verset negyvenkettőben, és sohasem volt ez a költemény annyira hátborzongatóan aktuális, mint ezen a záporos májusi napon a libereci Henlein-villában. Munkát és asszonyt éneklek „Mert az Élet él és élni akar’ — irta néhai jó Ady Endre. És az élet értelme a munka. Liberec gépiparáról, de főleg textiliparáról híres. Bementem tehát a Textllana gyárba, amely valaha Llblegék tulajdona volt. A „vezér” mosolygós,- kúnképü elvtárs, Richard Nejezchleb. Tört magyarsággal fogad, állítólag ötven magyar A Hbereci Gottwald tér Tamási Mária szót tud, és én megnyugtatom: ahhoz, hogy a Textllana kiváló férfi és női ruhaanyagokat meg export kasmlrkemdőket gyártson, ahhoz az az ötven szó is elég. És miért ne gyártana? Hiszen a Textllana a második helyen végzett a köztársaságban, több alkalmazottjuk megkapta a Munkarend magas állami kitüntetést, száztizenöt kollektíva verseng a szocialista munkabrigád büszke címért, húsz munkacsoport pedig már viselője is e rangos kitüntettelek!. Végigjárom a műhelyeket, hallgatom a szövőgépek életigenlő ritmusát, nézem a gépeknél dolgozó széparcú fiatal lányokat. Aztán a kasmlráruk műhelyében egy mosolygószemü idősebb asszonyra bukkanok. Nézem öt, hallgatom a hangját, majd amikor már a sejtelem meggyőződéssé érett bennem, magyarul köszönök rá: „Jó napot, Tamási elvtársnő.“ Igen, valóban ő az, a régi lévai párttitkárnő, egyik tanítómesterem, aki annak idején a lévai kommunistákat buzdította harcra. A hangomról ő is megismert, és máris találkát beszélünk meg estére. E pillanatban nem ér rá, mivel Tamási Mária a tervet teljesíteni akarja. A délután felhők szárnyán suhan tóivá, és este az Imperlálban ülünk: Tamási Mária és én. Utolsó két találkozásunkat emlegetjük. Az egyik Prágában játszódott le ezerkilencszázharminckilenc februárjában. Tamási Mária éppen emigrációba készülődött - Londonba. A második találkozásunk tizenöt év előtt történt, szintén Prágában. Tamási Mária akkor tért haza az emigrációból. Majd tizenhat évig nem láttuk egymást, most pedig itt találkoztunk a JeStéd alatt, ahol a hatvanhárom éves Tamási Mária, bizonyos feledékenység folytán, meglehetősen nehéz munkával tartja fenn magát. Hogy ki is ez a Tamási Mária? A kérdés jogos, főleg a fiatalabb nemzedék részéről. Tamási Mária, ez a szelldszavű, törékeny asszony a kommunista párt régi és hű harcosa, akire a gömörhorkai elvtársak bizonyára még emlékeznek. Hiszen a moszkvai pártfőiskoláról visszatért Tamási elvtérsnö harmincnégyben éppen Gömörben bizonyította be, hogy asszony létére hivatva van a munkástömegek szervezésére. Pedig mint asszonynak és pártfunkcionáriusnak nehéz dolga volt. Faluk sorát taposta télen-nyáron, éveket ült Masarykék börtönében. Gőmörből Lévára jött, és a földmunkások tízezreinek lévai tüntetése az ő szervezőkészségét dicsérte. Léva után Bratislava következett, a Szolidaritás és a nőbizottság majd az emigráció. Negyvenöt után a párt felhívására Terezlnbe
