A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-18 / 25. szám
A libereci városháza megy mint önkéntes ápolónő. Tífusz és vérhas 1 ‘ nem riasztja vissza. Utána ismét oda megy. ahol minden becsületes emberre szükség volt,“ az északi határszélre. Így kerül a libereci Textilanába, ahol tizenöt éven át dolgozik hűségesen és neveli a fiatal kommunistákat. Éjfél van, mire elbúcsúzunk egymástól. Ta- ! mási Mária a nagyon fáradt ember benyomását tette rám; azt hiszem, mér ráférne a megérdemelt jutalom és az eddig elmaradt Icitüntetés. Jestéd alján szól a nóta Ha valaki Liberecbe jön, okvetlenül felmegy a JeStédre — mondogatták ismerőseim, és én kötélnek álltam, bár az idő esős volt és ködös. A drótkötélpálya kabinjában húsz gyerek viháncolt. Űstl n/Labemből jött a gyerekhad, egy szép, bogárszemü, barnaarcú fiatal tanítónő vezetésével. Amikor a gyerekek megtudják, hogy magyar vagyok, rázendítenek a magyar úttörők indulójára. És a JeStéd alján szól a nóta, szól a nóta - magyar nóta... A tanítónő rám mosolyog és én meghatódva fogom meg a kezét. Fenn a Jeátéden, akárcsak a világ teremtésekor, kavarognak a ködök, orkán cibálja a fenyőfákat, három lépés távolságra sem lehet látni... Nem is bánom! A hömpölygő ködtenger dagályában is csupán tanítónőm szemének izzását bámulom, s bebeszélem magamnak, hogy ő is belefeledkezet szemem Őszi kékjébe Azután egy szötlan, forró kézszoritás. A kirándulók eltűnnek a társasgépkocsiban, ahonnan egy utolsó búcsúpillantást fog fel tekintetem, és a JeStéd alján még egyszer felzűg a nóta. S én arra döbbenek rá, hogy a libereci szép napok már el Is múltak, pedig csak most kezdődhettek volna! A főtér a városháza kapujából nézve Ez a hárem favázú ház maradt fenn a XVII. század Llberecéből
