A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-18 / 25. szám
és hideg sört ittunk. Zsenya fölhajtott egy pohár sört, a fésűk és a tűk szinte egyszerre kihullottak hosszú, sűrű hajából, arca kipirosodott, s hangoskodni kezdett „korhelynek’’, elveszett léleknek” nevezte magát. Kicsit szégyelltünk magunkat miatta, s féltünk, hogy a felszolgálónő nem ad több sört, mert összekuszált hajával, kerek térdére föl-fölcsúszó szoknyájában Zsenya még sohasem emlékeztetett annyira kamaszlányra, mint ebben a kávézóban. Zsenya aztán arról beszélt, mennyire szeretne meghalni az első kozmikus rakétában, mert a kozmoszt áldozatok nélkül nem lehet meghódítani, s inkább ő pusztuljon el, mint valaki más, nálánál értékesebb. Tudtuk, hogy őszintén mondja, amit mond, nem is sejtve lelki nagyságát, s ez megalázó volt ránk nézve. Mi nem voltunk olyanok, mint ő, még a konyak hatása alatt sem. Nekünk szükségünk volt az életbenmaradás bizonyos lehetőségére ... Gyakran meghívtuk azután is Zsenyát összejöveteleinkre, de többet nem jött el, arra hivatkozott, hogy nincs ideje. Lehet, hogy valóban nem volt ideje, hiszen annyi mindennel foglalkozott. Akkor, az egyetlen alkalommal is miattam jött el, s miattam vonult is vissza, büszke becsülettel beismerve magában: nem sikerült! ... — Miért hallgattál eddig, Zsenya? — kérdeztem. — Minek mondtam volna?... Annyira tetszett neked Nyma! Bosszantó és elszomorító érzés fogott el, mintha valami veszteség ért volna. — Mikor és hol találkozunk? — kérdeztem. — Tíz év múlva, május huszonkilence - dikén este nyolc órakor a Nagy Színház középső oszlopközé'ben. És ha páratlan az oszlopok száma? — Nyolc oszlopa van Szerjózsa ... Akkorra én már neves csillagász leszek — tette hozzá jelentőségteljesen, s álmodozón, de meggyőződéssel. — Ha nagyon megváltoznék, felismersz, majd a fényképekről. — Ami azt illeti, akkor már én is híres ember leszek — mondtam és megakadtam, mert fogalmam sem volt róla, mely területen fogok a sors rendeltetése szerint dicsőséget szerezni, sőt még azt sem tudtam, melyik fakultásra jelentkezem. — Mindenesetre a saját kocsimon jövök... Ez ostobaság volt, de nem tudtam, mit mondjak. — Nagyon jó — nevetett Zsenya —, megkocsikáztatsz majd a városban. Múltak az évek, Zsenya Leningrádban tanult. Csak 1941 telén hallottam róla, mikor szomjasan vadászva a barátaimról szóló híreket, megtudtam, hogy ■Zsenya a háború első napján otthagyta az egyetemet s pilótaiskolára ment. 1944 nyarán, amikor kórházban feküdtem, hallottam a rádióban, hogy Rumjanceva repülő őrnagyot a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. S csak miután leszereltem, tudtam meg, hogy Zsenya a kitüntetést halála után kapta. Az élet ment tovább, időnként váratlanul eszembe jutott megállapodásunk, a találkozás időpontja előtt néhány nappal aztán olyan éles nyomasztó nyugtalanságot éreztem, mintha az elmúlt évek során csupán erre a találkozásra készültem volna. Nem lettem híres ember, ahogy Zsenyának ígértem, egy dologban azonban nem csaptam be: volt egy kivénhedt Opelem, a zsákmányolt kocsikból vásároltam potom áron. Felvettem az új ruhámat és a Nagy Színházhoz hajtottam. Ha akkor találkoztam volna Zsenyával, megmondom neki, hogy hosszas ingadozás után megtaláltam végre én is az utamat: megjelent első elbeszéléskötetem, most írom a másodikat. Ezek még nem olyanok, amilyeneket írni szeretnék, de hiszem, hogy írok még olyanokat is. Leállítottam a kocsit a sarkon, vettem egy csokor gyöngyvirágot, s odamentem a Nagy Színház középső oszlopközéhez. Valóban nyolc oszlopa volt a színháznak. Álldogáltam egy ideig, aztán odaadtam a gyöngyvirágot egy szürkeszemú tornacipős kislánynak és haza hajtottam ... Szerettem volna megállítani egy pillanatra az időt, végigpillantani az életemen, emlékezni a kurtaszoknyás, szűk kabátkás kislányra, a nehézkes ladikra, amely teleültette a tó szürkés felületét hegyes kis palántákkal, az izgatott felkiáltásra: „Elsodródtunk Indiába!”, felidézni akkori lelkem vakságát, amely oly könnyedén otthagyta azt, ami sorsa lehetett volna. Fordította: KELEMEN SÁNDOR 13
