A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-18 / 25. szám
Jíapatí, kapott de csati... No, de ne vágjunk a dolgok elibe. Egyelőre csak annyit árulok el, hogy egy nagy, illetve nagyon szenvedélyes vadászról lesz szó, akinél több töltény aligha pazarolt el valaki egész vadászpályafutása alatt. Zsiga bácsi — mert így hívták a történet hősét — kocsmáros volt a faluban. Két dologról volt nevezetes: idegességében annyira hadart, hogy alig lehetett szavát érteni, a másik pedig az, hogy minden szabad idejét a vadakra pazarolta; legtöbbször eredménytelenül. Falunk másik nevezetes személyisége Lőrinc, az öreglegény. A foglalkozását illetően jómaga sem tudott volna kielégítő és pontos választ adni. Vállalkozott ő mindenre, ahonnan egy kis hasznot remélhetett. Szüksége is volt rá, mert nem volt senkije. Volt ugyan két holdnyi földecskéje, de azt haszonbérbe adta. Inkább más kereseti lehetőség után nézett. Télen meleg szobával, kártyával és borral szolgált a fiatalságnak. Nyáron inkább kertészkedett. Annyi ideje azonban mindig akadt, hogy Zsiga bácsit hajtó minőségben vadászni klsérgesse. Ezt szerette a legjobban, mert ilyenkor a legtöbb esetben dupla hasznot húzott. Zsiga bácsi ugyanis szeretett dicsekedni a vadásztudományával. Annyi vad talán nem is volt a határban, mint amenynyit 5 elbeszéléseiben csővégre kapott. Hogy ki ne tudódjék a dolog, ilyenkor mindig dupla fizetés ütötte Lörincünk markát: egyik a fáradságért, a másik pedig a hallgatásért. Nemhiába volt azonban kocsmáros Zsiga bácsi? Sehogy sem bírt belenyugodni, hogy Lőrinc ilyen könnyen keresi, illetve préseli belőle a garast. A vadászidény valóságos istencsapást jelentett számára. Ilyenkor jóformán minden zsebpénze Lőrinchez vándorolt. Bizony az is előfordult, hogy pénz helyett ígérettel kecsegtette emberét. Kereken nem merte megtagadni a fizetést, mert nagyon félt Lőrinc szájától, aki ellenfelének úgy a gyengéjére tudott tapintani, hogy a falu hónapok múlva is azon derült. Tudta ezt Zsiga bácsi nagyon jól. Nem egyszer szemtanúja volt az ilyesminek. S a legtöbbször olyankor tette azt Lőrinc, amikor a legtöbben hallhatták. Rajta ugyan ne nevessen senkii Ne bizony! Inkább fizet. Ha keveset is, de fizet. Csakhogy nem ment mindig simán a dolog. A feleségének feltűnt, hogy a vadász-idény alatp Zsiga bácsi a kelleténél jobban költi a pénzt. így azután többször előfordult, hogy Zsiga bácsinak el kellett számolni kiadásairól. Több alkalommal heves szóváltásra került sor egyes tételeknél, ahová valamiképpen be kellett sorolni a Lőrincnek juttatott filléreket is. így hát nem csoda, hogy pénz helyett egyre gyakrabban ígérettel fizette ki derék hajtóját. Megszimatolták ezt a vadászkollégák. Feltűnt nekik, hogy egy idő óta Lőrinc nem siet annyira a bizonyítással, amikor Zsiga bácsi nagy fenékkerítéssel előadja a legutóbbi „nagy esetet”. Zsiga bácsi hetvenkedése már kezdettől fogva gyanús volt nekik, hiszen a körvadászatok alkatmáival láthatták, mit tud. Sőt, az utóbbi időben valamilyen oknál fogva inkább otthon maradt, nehogy a vadásztudománya miatt szégyenkeznie kelljen. Most azután meg mertek volna esküdni, hogy valami nincs rendjén Zsiga bácsi és Lőrinc között. Észrevette ezt ugyan Zsiga bácsi is, de az ígéreténél többet egyelőre nem adhatott Lőrincnek, mivel nem akarta, hogy az asszony előtt kitudódjék a dolog. A kollégák megragadták az alkalmat és megkörnyékezték Lórincet. Mikor megtudták az elhidegülés okát, ígértek fűtfát, csakhogy valamiképpen magukhoz édesgessék. Megígérték, hogy Zsiga bácsi tartozását kétszeresen megfizetik, ha valamiképpen nevetségessé teszi vadásztudományát. Az ilyesmire sohasem kellett öt kétszer kérni. Persze hogy vállalkozott rá. Az alkalom pedig nem váratott soká magára. Az egyik este sárosán, lucskoson tértek haza a vadászatrui. Az eredmény: egy girhes fogoly. A fizetés másik fele most is csak ígéret volt, amiből Lőrincnek már éppen elégszer kijutott. Nem nagyon bánta, hiszen leitta ö azt már régen, „csak úgy”, amiről csak ketten tudtak a gazdával. Dehát az mellékes, a gazdával ivott. A fizetés azért járna. A vacsora után szokás szerint megint összejött a társaság. Az aznapi vadászat eredményére terelődött a szó — szándékosan. Hamarosan „zóhoz jutott Zsiga bácsi, és előrukkolt a nagyágyúval: — Képzeljétek, ahogy ott állok a kulcsodi lapos innenső szögletében — tudjátok ott, a nagy jegenye mögött — Rekszi az egyik oldalról, Lőrinc pedig a másik oldalról zörgeti a csatornádét, hát egyszercsak kiugrik a tapsi. Kapásból odasóztam: durr! Kapott. Abban a pillanatban ott termett a másik: durr! Kapott. Istenuccse így volt. Ugye, Lőrinc, kapott. — Kapott, kapott, de csak ijedséget — vágta rá Lőrinc. Több se kellett a kollégáknak, de Zsiga bácsinak sem. — No, megállj te gazember, ezt megkeseriilöd — sziszegte a fogai között. A teremben hangos nevetés tört ki. Egyesek fuldokoltak a jóízű kacagástól, mások az asztalt verték, úgy röhögtek. Zsiga bácsi mit tehetett egyebet; pulykavörösen, mint akit leforráztak, kisomfordált a teremből. Azon az estén be sem jött többé. De Lórincet sem hívta többet hajtónak. VÉRCSE MIKLÓS APATHY JUDIT MÁRCIUS Márciusi fény, rügyfakasztó szél törtet lankán, völgyön, huncut és kaján. Bekopog az alvó rügyek ajtaján; vidám dalától minden újra él... Jöttére pipára gyújt a havas. Nézd csak, hogyan füstölög a pipája! Fején a hósapkát jól megcibálja és füstté oldja szemtelen kamasz! A szőlőhegyről édes illat árad, lassan rügyet bont muskotály és csaszla. A szél csókolja és bele nem fárad. Üj reménnyel sétál kertjében a gazda. A nappalok azt estbe belenyúlnak, s a csupasz gallyak zöld lombba borulnak'. 14
