A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-11 / 24. szám
géről. Parancsoljon a csirkéből, ízlése szerint. Az alezredes legszívesebben hangosan falkacagott volna. — Ezek a bolsevikok — gondolta —, hogy ezek milyen madárnak hiszik az embert! De jól főznek, szent igaz, kár lenne ezt az ebédet elrontani. — Gratulálok — mondta, miközben ügyes és sebészi mozdulattal az egyben sült csirke testéről a combokat és a püspökfalatot is lenyiszálta. — Mondja csak, bácsikám — kedélyeskedett —, sok rosszat mesélnek rólunk errefelé? — Rengeteget — mondta az öreg meggyőződéssel, és sajnálkozás csengett a hangjából. — Képzelje, kérem, nem szégyellik azt állítani, hogy felnőtt emberek, férfiak és nők tűnnek el az önök kezén, és senki nem tudja, mi lesz velük. A minap megyek a magkereskedésbe, mert egy különleges formátlan magra akadtam és át akartam egy-két zsákot nézni, hátha találok még egy marékra való hasonlót. Látom, hogy egy asszony sikoltozva szalad a város felé. Ismertem, megállítom. — Mi a baj, asszonyom? Azt mondja, éjszaka négy német katona erőszakolta a kislányát, és a gyermek most haldoklik. Mondom neki: bolond maga, asszonyom, Schiller népe ilyet nem tesz, a német az kultúrnép! Erre az asszony zokogva azt felelte, hogy ne vitatkozzak, de menjek inkább haza és ha van unokám, a saját kezemmel fojtsam meg, semmint a németek áldozatává engedjem lenni. — Lujzi! — kiáltott. — Emlékszel, mit meséltem, mikor hazajöttem a virágostól? No, itt van egy német tiszt úr, el tudnád képzelni, hogy kislányokat erőszakolgat szabad idejében? Az alezredes kimondottam jól érezte magát. „Ez a vénség — gondolta — azt hiszi, olyan hülye vagyok, hogy felfortyanok a meséire. Meglátjuk, melyikünk nevet utoljára." — Érdekes történet— mondja fennhangon. — És mást nem mesélnek az emberek ? — Jaj, dehogynem, kérem alássan. Mesélik, hogy éjszaka férfiakra lövöldöznek célba a tiszt urak a patak partján. ' De én nem hiszem — aki ilyen eleganciával falatozik csirkesültet, az éjszaka inkább olvas, vagy pihen, de nem gyalogol a patak partjára lövöldözni. Az öreg kíváncsi szemekkel figyelte vendégét. „Milyen nyugodtan fogadja ezeket a rossz híreket, milyen becsületesen viselkedik. Legjobbkor jött, most legalább elmondom neki\ mit kell megcáfolBÁB1 TIBOR BALT-OR1ENT EXPRESSZ Szemftfórok, sorompók közt rohan a gyors és künn a táj nyújtózkodik rest kéjjel, boldogan, míglen reáront a dühöngő dél s aszály, mely dúl, pusztít mint beteg homlokán a láz, nyomában szinte jelszökkent a kipergó kalász. Robogunk és hallgatom a dübörgő vas dalát, uragán zúg alattunk, fék sír és híd mennydörög, folyó és part ölelkezik, bokor kiáltoz — ott alább tűnődő horgász botja int, suhint, s nyugalmas, lágy kör-^t terjednek szét a renyhe, lomha víz színén. Minden megállt, állunk mi is egy ismeretlen akadály előtt. Csak egy felhő — fehér vitorla árnya integet az egek mozdulatlan, végtelen vizén, alatta falvak, városok, piros tetők, a karcsú tornyok dárdaként általdöfték a szemhatárt-, körül se néztem, még a mozdony sípja hirtelen felbög, a nap lehajlik fényesre nyalván a síneket: szabad az út . ..! — rohan a gyors, rohan, s alattunk a vas uragánja zúg .. . Az étkezökocsi tárt ablakán a léghuzat egy hits örvénye tört be — fiist s korom, a függönyt lobogtatva rámköszönt: — Hát iidvözlégy, rokon...! Arcon csókolt és ölelése a tengerpart s a zsúfolt Balkán első üdvözlete volt. A fejem zúgott, a vonat zakatolt — megforgott, megpörgött a táj: az a híd ott a Duna hídja volt! Hömpölyög, lassan jár a nagy folyam, most úgy látszik versenyre kelt velem: Tegnap még együtt hagytuk el Pozsonyt, s megelőzött, búr síneken rohan megvasalt, füttyös szekerem; itt megvárt, csöndeskén a híd alá osont, mintha játékos gyermek volna még vagy kicsi ér, s tűrte szílián, hogy medrébe gázol a roppant hídpillér. Talán testvéri üdvözletre, ismerős jó szóra várt, rövidke perc, csak álom volt, s már hömpölyög a nagy folyó. fényes, forró acél síneken a civilizáció — hegyláncokon, síkságon át elhagytunk két országhatárt, tüzes, csóvás nap integet a tárulkozó ég alól, ágaskodik és int a szemafor: szabad az út. . .! — a gyors rohan, s alattunk a vas uragánja zúg. niuk a rádióban. Mert nincs becstelenebb dolog — gondolta felháborodottan —, mint ilyen kulturált, ilyen elegáns, ilyen társaságbeli embereket rágalmazni.” — Tudja, kérem — mondta suttogva —, még azt is mesélik, hogy az itteni helyőrség parancsnoka homoszexuális. Egy magasállású tisztről ilyet mesélni?! Rettenetes! Én kérem csak felháborodással fogadom az ilyen híreket. Meg az olyanokot is, hogy az igazi hazafiakat elgázosítják, kérem. Goethe népéről ilyet mesélni... Ingatta a fejét az öreg'. Vénségesen vén, vörösen erezett szeméből csaknem kicsordult a felháborodás könnye. Az alezredes faarccal nézte a kis öreget, s most már egy szót sem szólt. — Mit szól kérem- kiabált egyszerre az öreg. — Mit szól, hogy így rágalmazzák önöket?! A tortából csak két szeletet fogyasztott az alezredes: az áfonyaízt soha nem kedvelte. — Megkérném — szólt órájára pillantva —, ha bejönne velem a parancsnokságra és behozna egy zsákocska magot s megmutatná nekem ott. benn, hogyan kell mikroszkóphoz metszeteket készíteni. Az öreg arcán a boldogság pírja lángolt fel. — Ne tessék tréfálni. A tisztelt urat tényleg érdekli? Csodás. Tényleg elmesélhetem. .. Életem legszebb napja lesz. Felugrott, a másik szobába sietett, kisvártatva — korát meghazudtoló fürgeséggel — kicsiny vászonzsákot szorongatva tér1 vissza. — Itt van kérem, mehetünk is. Mire a kapuhoz sétáltak, éppen odaérkezett .egy másik gépkocsi is, egy szürke gépkocsi, amelyet ponyvával takartak le. Hátulról négy géppisztolyos katona ugrott ki, és erőteljes mozdulatokkal feldobták az öreget a kocsiba. Már berregett a motor, amikor az öreg izgatottan a zsebeiben kezdett kotorászni. — Tisztelt úr! Tisztelt űr! — Kiabált az alezredes után. — Tisztelt űr! Egy pilr lanatra vissza kell mennem. Itthon felejtettem a szemüvegemet. Az alezredes egészen közel ment a teherautóhoz. Behajolt a ponyván és nagyon udvariasan, nagyon kegyetlenül szólalt meg: — A holtak — tisztelt űr! —, a holtak tudtommal nem viselnek szemüveget. Zaiay Adorján rajzai 13
