A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-11 / 24. szám
——^ ■— SIMKÓ MARGIT: Gottlieb Menyhért visszatér... Mikor a jelszabadító hadsereg megnyitotta a koncentrációs tábor kapit, Gottlieb Menyhért feje már csak akkora volt, mint egy összeaszott, ráncos alma. Ám erről Gottlieb Menyhért mit sem tudott, ö nem hallotta a tankok zaját, nem látta a csíkosruhások fáradt, boldog tántorgását, érezte, mikor óvatosan rátették egy priccsre és a szovjet orvos összeragasztotta a ráncos bőrt koponyája körül. Azt sem vette észre, mikor egy ruganyos mentőautón a kórházba szállították, és tévedett, mikor először felnyitotta a szemét. Mert a föléje hajló ápolónő szőke haja tévesztette meg, és azt hitte ... Csak, mikor először itta meg tudatosan a feléje nyújtott csésze langyos tejet, sírta el magát felszabadultan, és ezzel a gyógyulás útjára lépett. Később mégkérdezték tőle, hogy hívják? Rájött, hogy ö Gottlieb Menyhért, és a szám, ami a karján van, nem elég már részére ebben a társadalomban, hogy nős és hogy két gyermek apja, hogy szülei is vanak, mint más halandónak, hogy X faluban született, és ha felgyógyul és kedve lesz hozzá, újra könyvelő lehet a bankban. így jutott eszébe a család, a gyerekek. Hol vannak? Mindjárt menni is akart, hogy megkeresi őket, de két vékony lába összecsuklott alatta. Megtudta, hogy már két kilót hízott, most negyvenkét kiló, és 1 a nyugodtan fog viselkedni és mindent megeszik, amit hoznak neki, ha felszed még tizenöt -húsz kilót, akkor elengedik a családjához, akik már bizonyára otthon vannak. Olyan megnyugtatóan mondta ezt az orvos, hogy amíg az ott ült az ágya mellett, Gottlieb Menyhért el is hitte. De mikor tovább ment a betegeihez, és á magára maradt, szörnyű félelem szállta meg. A mama, hol lehet a mama? És furcsa módon fiatal mamájára gondolt. Arra a képre, ami ott lógott a régimódi hálószoba barna ágyainak egyik oldalán, ott ahol az apja szokott feküdni, az ablakhoz közel. A mamának olyan sok haja volt azon a fényképen, simán kontyba fésülve és a homlokán sütövassal bodorított hajtincsek álltak égnek. Negyven évig nézte Gottlieb Menyhért ezt a képet, de sose látta olyan tisztán, mint most. Hol vannak? Négyen voltak gyerekek. A kis vidéki üzletet, melyet béreltek, egy sötét folyosó választotta el a két udvari szobácskátöl. Gottlieb néni naponta százszor is átfutott az üzletből a konyhába-, hogy le ne égjen az étel, vagy hogy megszoptassa az újszülöttet. Aztán futott vissza az üzletbe, mert Gottlieb bácsi bizony szívesebben elbeszélgetett egy-egy vevőjével, és a parasztok türelmetlenül, ücsörögtök batyukkal, petróleumos kannákkal teli kézzel. Jobban is szerették, ha a mama szolgálta ki őket, gömbölyű arcáról soha el nem tűnt a mosoly, és a parasztasszonyok szoknyájába csimpaszkodó gyerekek soha nem mentek el anélkül, hogy szájukba ne dugott volna egy promincli cukorkát. Hol vannak? Gottlieb Menyhért kinőtt a családból. Két lánytestvére kereskedőkhöz ment férjhez, bátyja biztosítási ügynök volt, de Menyhért gimnáziumot végzett, bankba került, és mikor már pénztárosi állásig vitte, megnősült. Egy tanító lányát vette el, ki müveit lány hírében ált, szépen zongorázott, még az orvos felesége is tegezte. A gyerekek, egy fiú meg egy lány már iskolába jártak ... Hol vannak ? Mikor felhajtották őket a vagonba, még egy ideig együtt utaztak. A határon aztán Gottlieb Menyhértet áttették egy másik vonatra. Hol vannak? Megszabadultam, én megszabadultam, de ők... istenem. Később, ahogy a kilók rakódtak rá, félelme alábbhagyott. Jobbak az idegei — figyelte önmagát. De egyúttal mind világosabban látta, hogy a kórházon kívül valami vár rá, és a reményeket kétségek követték. Két évig voltam el, azalatt ók hol voltak? Aztán már az újságok is érdekelni kezdték, és kérésére a kórházi iroda írt a nemzetközi vöröskeresztnek, hogy a táborok névsorában keressék meg a Gottlieb családot. Amikor elhagyta a kórházat, egyenesen haza, Csehszlovákiába utazott. Kis koffert, ruhákat még könyveket is adtak vele.. A városka, hol otthona volt, két állomással is büszkélkedett. Ő a kisállomáson szállt ki, és átvágva a szántóföldek között húzódó országúton, az alsó végen jutott be a városkába. Semmi sem változott — gondolta —, és meggyorsította lépteit. — Nini, a Gottlieb úr — köszöntötte őt egy szembejövő, a Galba cipész. — Hol volt? Egész jó színben van, mintha csak nyaralóból jönne — tette hozzá zavart nyájassággal. — Ée a családja? — Nincsenek még itthon? — kérdezte Gottlieb bizonytalanul, és loholt tovább. Hol itt, hol ott bukkant ismerősökre. Mindenki beszélni akart vele. Volt olyan, aki sajnálatból, volt olyan, aki megijedt tőle, mert ugyan a Gottliebék szegény emberek voltak, de kis bútor meg fehérnemű azért akadt az elhagyott otthonban és — úgyis a gárdisták hordták volna szét — hát a jótét lelkek mentettek, amit tudtak, elhordták magukhoz. Most a Gottlieb biztos vissza fogja követelni, pedig azokat a matracokat már úgy megszoktuk, az öltönyöket meg átvarrattuk, ki hitte volna, ho'gy megússza ... Gottliebet azonban nem érdekelték a dolgok. Rohant a Politzerék lakása felé: az ügyvéd azelőtt a bank jogtanácsosa volt. A Politzer házban alig változott valami, a megszállás alat a német parancsnok foglalta le magának a szép lakást, és a bombázástól kitört ablakokon kívül nyoma sem volt a történteknek. Bár azelőtt nem volt különösebb barátság köztük, kitörő örömmel fogadták. Honnan jön? Hogy élte át? Bántották? Mi van a családdal ? — Nem tudom, maguktól szeretnék valamit megtudni, amint hallom, maguk itt a közelben voltak. — Sajnos, mi sem tudunk semmit, bár mi sokkal későbben bújtunk el, mint ahogy magukat elhurcolták, — mondta az ügyvéd, és biztosította őt legmesszemenőbb segítségéről. Ott maradt éjszakára, de másnap elutazott eegy közeli faluba, ahol egyik nővére lakott azelőtt. Nem talált senkit. Aztán felült a legközelebbi vonatba és felkereste bátyja otthonát, de a lakásban már mások laktak. Innen indult nővéréhez. Ott már megtudta, hogy a család a táborban elpusztult Gottlieb újra lefogyott Politzerék átadtak neki egy szobát, hogy amíg a család visszajön, ne legyen egyedül. És az ügyvéd rábeszélte, hogy térjen vissza a bankba, a munka jót fog neki tenni. Ojra ott ült az íróasztala me’lett és a munka láthatólag lefoglalta. Nem sokat beszélt, de annál többet levelezett. Néhány hét után értesítették, hegy szülei röviddel az elszállításuk után meghaltak. 14
