A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-11 / 24. szám
bodrogi SÁNDOR: |||!llll!l!Ílí!ljlí!llll!lll!!ll!ll!lllll!!llílllil!l!!IM A holtak nem viselnek szemüveget szélére kell autózni s megnézni azt az undok virágdskertet. Nagvon elővigyázatos ember dolgozhat ott, amikor kihallgatták, azt mondta, egy vörös szegfűfajtát akar nemesíteni. A „Győzelem” nevet adja majd neki; hiszen, ha sikerül, az ember legyőzte az elődökből öröklődött más színeket s ez az új nemesítés már csak pirosló virágokat hajt. Az alezredes kocsija útrakészen állott. Még utasította segédtisztjét, hogy pontosan ötven perc múlva küldjenek egy különítményt utána, majd azok hozzák be a hetvenéves virágnemesítőt. Azután leballagott a lépcsőn, agyarai közé papírszipkából füstölgő szivart szorított, beült a kocsiba és gázt adott. A kertész közben virágait ápolgatta. árva, utolsó csibéből nem lehet sokat fa-. Két napja különös örömmel járt-kelt ki- latozni. de az illendőség - illendőség, csíny birodalma útjain, a tövek első virág- _ Legyen szerencsém — mondta, jukat hozták és csak elvétve akadt kö- Letelepedtek. Az öreg asztalfőre ültetzüttük egy-egy rózsaszínű, fehér vagy te vendégét és bocsánatát kérte, de át sárga bimbó. Ezeket a „rendetlen” nö- kell öltöznie. — Ilyen ünnepi ebéd — vényeket rendre kihúzgálta és elajándé- mentegetőzött — nem esik minden héten, kozta a szomszédoknak. Még néhány — Csak nyugodtan — biccentett az almikroszkopikus vizsgálatot szeretett vol- ezredes —, csak nyugodtan öltözzék át. na végrehajtani, de ma roppant nagy Meg kell hagyni, az öreg nem váratta forgalom van, már kora hajnalban itt vendégét. Két-három perc műitán megérjártak a németek. Arra nem is gondolt, kezett. Elegáns volt, mint egy múltszárhogy a szegfúvirágzás birodalmi ügy le- zadl^eli divatlap figurája, s ahogy leült hét, mint ahogy arra sem, hogy az a jó- az asztalhoz, a nyakkendőjébe tűzött ruvágású szőke tiszt-féle a beszélgetés binton lobbot vetett a fénv. ürügyén kihallgatta őt. Egyáltalán egy „Nem elég neki a szegfű. Még a ruhápillanatig sem hitte, hogy ö, aki soha jára is mindenféle vörös kacatot tűz. ..” egyetlen szalmaszálat sem tett a fenn- De nem szólt semmit, elvégre ő felderiálló rendek lába előtt keresztbe, valaha tö tiszt> a Gestapo alezredese, aki mégis kihallgatás alanyává váljék. tanulta már: az igazi meglepetésekhez És különben is. . . Ma ünnepet akart elengedhetetlen, hogy következtetéseit ülni, kísérletei sikerének ünnepét. Gazd- senki a kellő pillanatig ne sejtse, asszonya csirkét vágott, tésztát szagga- — Szépek a virágai — mondta, miköztott és a melegház egyik sarkában nevelt ben levest mért tányérjába, uborkából salátát szeletelt. Ünnepi láz — Bizony szépek. Vörösök! Egy szálig égett a kicsiny házban, három évtizedes vörösök — büszkélkedett az öreg. — Kokutatómunka sikerét akarták ünnepelni, rai fajta, már azt hittem, nem sikerül. A virágok tudósa ünnepi szép ruháját S lám, időre kivirágzottak. Nagyon-nagy is kikészítette, a fekete zakót, a hosszan- öröm számomra. ti csíkos szürke nadrágot, az aranyszegé- ~ És miért fontos, hogy éppen mostanra lyes, aranyrojtú fekete nyakkendőt és az nyissanak? — kérdezte az alezredes, egyetlen ékszert, mely fiatalságára emlé- Régi történet — pirult el az öreg. keztette, azt az árva nyakkendőtűt, az- Régi történet. zal a borsónyi rubinnal. S el is döntötte: Szótlanul fogyasztotta a levest, majd ma már nem veszi elő a mikroszkópot hirtelen felkiáltott. — Látod, Lujzi— mindenféle marhaságot meséltek a németekről, hogy ilyen kegyetlenek meg olyan vandálok, és jön valaki, alighanem tiszt, s äz élettörténetem iránt érdeklődik". A házvezetőnő belépett a szobába. — Nem érdekli az a történet a tiszt urat. . A kertész felháborodottan tiltakozott. — Hogy, hogy nem érdekli? Nem hallottad, hogy érdeklődött? — Agglegény vagyok, kérem — kezdte mesémi —. nincs feleségem, De egyszer réges-régen volt egy kedvesem. Pénzem nem volt, a szülei nem adták hozzám, hát titokban éldegéltünk együtt. Ugye, ez megbocsátható. És persze — vált égőbbé-az öreg arca —. szerettük egymást. Ma negyven éve kislányunk született. .De nem élte tű! az anyját, mindketten meghaltak. Az én kedvesem szeretett virága a vörös szegfű volt. Akkor ott. a halálos ágya mellett megfogadtam, nem nyugszom, míg ki nem nemesítek egy korai vörös fajtát, mely melegház nélkül, éppen érre a napra hozza a virágait. Sok álmatlan éjszakámba került, ráment az életem is, de sikerült.. . Jaj, el is feledkeztem a házigazda kötelessé-A jelentések egész halmaza fehérlett asztalán. Az alezredes kopasz, tojáshéjszín fejebúbját simogatva nézte a papírlapokat. Egyik-másik iratba beleolvasott, azután odább tolta maga elől az egészet. Egy pohárban jeges citromlé illatozott, I abból ívott egy kortyot, egy piciny kortyocskát, csak éppen megnedvesítette az ajkait. Amikor mélyen ülő s mégis duzzadt héjú szemeit lehunyta, ovális arcán elégedett mosoly futott keresztül. Második napja tanulmányozta a városszéli vörös mezőről szóló jelentéseket. Furcsa ügynek ígérkezett, szent igaz: két napja a város szélén mintegy félholdas területen vörös szegfűk virágoztak. Ezer és ezer szál égőszínű virág, illatárjuk keresztül hömpölygött a városban, s még ide, a Gestapo irodájába is elhatolt. Ő- szintén szólva az alezredesnek is ízlett ez az illat, de hogy éppen vörös szegfűk illata. .. Elképesztő, mire képesek ezek az ellenállók. A német megszállás évfordulóját ilyen lázítóan vörös mezővel megünnepelni. . . S az idei tavasz is milyen enyhe. Miért nem tudott egy markáns fagy érkezni, vacogtató uszállyal, mindent letarolva. Akkor nem kellene most vizsgálódnia, szimatolnia, hanem teljes figyelmét ennek a citromlének szentelhetné, s az orvostól szerzett glukózt — szőlőcukrot — kellő nyugalommal csepegtethetné italába. Mert nagyon, nagyon szerette a szívbajosok gyógyszeréül injekcióként alkalmazott édességet. Sokszor gondolkodott, mi adja ezt a sajátos zamatát a szőlőcukornak. Hiszen egyáltalán nem hétköznapi, hanem valahogy ünnepies íze van. Amikor lefűrészeli az ember a fiola narancsszínű nyúlványát, és a kristálytiszta folyadékot a citromos ásványvízbe csöpögteti, lágy pezsgésnek indul az ital. Ekkor kell hörpinteni belőle. Egészen elérzékenyült, kopasz fejebűbját simogatta, ezt a mozdulatot is nagyon szerette, lágy pelyhecskéket simított a tenyere, erőtlen hajpihéket és sima, tükörsima bőrt. Ilyenkor összeráncolta homlokát s úgy tett, mint aki gondolkozik. Szerette, ha belép hozzá ilyenkor valaki. . . áh, ki kell menni, a város sem, nem készít metszeteket, holnap majd űj virágport gyűjt kísérleteihez. Befelé tartott, amikor az Adler Junior megállott a háza előtt. így kívánta az illendőség, a kapuig vegdége elé sietett. A régi előírás szerint üdvözölte, kissé meghajolt, a tiszt nevét hallván, bemutatkozott, majd csendesen, ahogy egykor apjától tanulta volt. azt is mondta: „Örvendek”. Az alezredest elcsigázta a szokatlanul erős, koranyári napfény, csak morgott valamit az orra alatt, s arra gondolt, hogy az öregnek még tréfálkozni is van kedve. „Mit, tréfálkozni?! — Gúnyolódni!”— háborgott. De azért az öreg hívásának engedve, a házba sietett. ínycsiklandó illatok fogadták. — Ünnepi ebéd?! — De az ám — büszkélkedett az öreg. Az alezredes hidegen pillantott korül. — Még talán meg is hívna — falatozzunk együtt? A kertész arra aondolt. hociv ebbői az 12
