A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-28 / 22. szám
em kell a múltba meszszire menni az emlékekért, elég húsz évvel visszaforgatni az idő kerekét. Húsz év annyi az emberiség történetében, mint az ember életében egy pillanat, parányi töredék 'csupán, amelyet a föld, a hegyek, folyók agyagdombok és a kövek alig érzékelnek. Es — az események különlegessége és intenzitása folytán — mégis elég ahhoz, hogy fajták haljanak ki és kerüljenek múzeumba, mint a múlt emlékei. Idézzük a húsz év előtti képet! Hosszú szekérsor vonul a falu főutcáján, a szekéren ekék, bornák. Lassan mennek a szekerek, mert kényelmesen cammogó állatok húzzák, lomha, de őserejü, nagy, fehér állatok. Nyakukon fajárom; hoszsztí, görbén csavarodó, feketevégű szarvuk suhogva szeli a levegőt, ahogy imbolygó járásuk nyomán bólogat a fejük. Sokan vannak, húsz szekér, harminc szekér, csupa ökörvontatta majori szekér. Az uraság szekerei. Ülésükön a major béresei s az ökrök is az» uraságé. Ragyogó március, a meleg napsugár csókjára felszikkadt a föld, elfolytak a hóvizek és a határ várja, hogy hosszú-hosszú fekete barázdákat vágjanak testébe az ekék. Szélesek az uraság táblái, hosszuk szinte a végtelenbe nyúlik, ha a közepükre állsz és körülnézel; úgy érzed, az egész világ az uraságé. A nagy fehér állatok hosszú sorban cammognak végig rajta. Magasról apró fehér pöttyök a nagy barna abroszon. Csattog az ostor: „Harc ide, ne!”, „Csálé, Virág!“ — ordítják a béresek, és az ekék nyomán átfordulva a barna friss föld feketévé változik. Reggel a faluban talán még fitymáltad az állatok lassúságát, este a nagy felszántott táblát nézve megtanulod becsülni őket. Erős nagy állatok; a kitartó, szívós munka megtestesítői. 'Délben sárga parádés hintó robog végig a falun. Acél féderéin puhán ring a hitókas, s az ülések rugózata még lágyabbá teszi az uraságnak az utazást. Ott ül az uraság hátul, nem néz se jobbra, se balra. Megy megnézni a szántást, kíváncsi rá, mit végeztek az állatai, a fehérszörü, hegyesszarvú magyar ökrök. Az ö tulajdonai mindahányon, mind a húsz pár, a szekerek, az ekék, a sok fehér pötty, a nagy félig barna, félig fekete táblán. Nagy fehér ökrök ás sárga parádés hintó. Meg levett kalapéi béresek. Húsz év múlt el azóta csupán. A bajmóci állatkertben jártam. S az állatkert egyik szabadtéri karámjának etetője előtt ott láttam a gyerekkori emléket, a villásszarvú, esetlen nagy állatot. X karám egyik oszlopán ismertető tábla: „Magyar ökör. Csak munkára használható, egyéb hasznot nem hajt, ezért kihalásra van ítélve. Mint pusztulófélben Ißvö fajta, megérdemli, hogy legalább állatkertjeinkben megőrizzük — emléknek!“ Ennyit mond a tábla. A gondolatfolyamat, melyet elindít, már szélesebb körű. Hát így van ez! Észre sem vesszük, hogy napról napra dolgok, jelenségek tűnnek el az életünkből és újaknak adják át a helyüket. Nem Vesszük észre, mert nincs rájuk szükségünk, ezért eltűnhetnek nyomtalanul. Igen, igen, döbbenek rá hirtelen. Valóban, milyen régen nem láttam már a nagyszarvú máltóságteljes állatok vontatta szekerek sorát! Eltűntek, kiestek a tudatunkból, megszűntek létezni számunkra, mint a gazdái, a földbirtokosok. Megdöbbentően rohanó a mi korunk! Ilyen apróságokon mérhető a vágtája, sebessége, amellyel ma — rohan az idő. Régen, az őskorban is voltak csodálatos ősállatok, nagyok és félelmetesek, de azoknál — a tudomány megállapította — évezredekre volt szükség, hogy 'eltűnjenek. Ki tudja, hányszor fordult meg a Föld a Nap körül, amíg az utolsó mammut belefagyott a szibériai hótnezök jegébe. Most meg húsz év elég elég ahhoz, hogy megdöbbenve állapítsd meg; íme egy állatfajta kihaló félben van, már csak az állatkertekben leled fel utolsó példányait. Pedig húsz évvel ezelöt úgy hozzá tartozott a falu képéhez, akárcsak az uraság sárga hintája, Ma pedig emlék. Egy elmúlt kor bússzemü, fehér emléke. Vajon gazdája, az uraság a társadalom múzeumának melyik polcán található? Duba Gyula kCilt all fajok Az ilyen asszony olyan, akárcsak egy Az asszony meg látja a szakadozott falat kenyér — mondogatja magában, kabátját és a nyakánál szétfeslett inget, Alighogy megszeged a késsel, máris or- s mondja is magának: egyszer már szóródban az illata, érzed a zamatét, a lók neki, hagyja itt a holmiját. Hiába, fehérségét — annak a kenyérnek. szüksége van a férfinak az asszonykézre. Azonban mindig fél, hogy a férfi esetleg félreértené, azért még sosem szólt neki erről. Egyszer már meg is egyeztek: az alsó menedékházban — ahol ő főz — táncmulatság lesz, és ott majd elszórakoznak. Am a férfi kicsit megkésett, leült a sarokba és várt. Az asszonynak sok dolga volt, el kellett látnia a vendégeket. A férfi közben csendesen iddogált magában. Mire Elza végre seabad lett, barátja alaposan elázott, feje kókadtan pihent az asztalon. Másnap úgy nézett egyik ä másikra, mintha elárulták volna egymást, és bizony jó ideig tartott, míg ismét köszönőviszonyba kerültek. így megy ez közöttük továbbra is, és az évek továszállnak. Az asszony egyre készül, hogy megmondja neki: rendbehozom a ruhádat, a férfi meg örül a gondolatnak; milyen jó is lenne, ha az embernek ilyen felesége lehetne ... A kiskocsi nap mind nap elmegy az alsó menedékház előtt, és a lószerszámon függő csengettyű szomorúan csilingel. Fordította: Péter László Andrásy Tibor rajzai 13
