A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-28 / 22. szám
Á b a n d A kislány ábrándozó természetű volt. Szeretett játszani, nem valamivel, csak úgy a gondolataival. A városon túl volt a nagy folyó, arra járt haza; a híd után a nagy rét, annak a végében laktak. A játék mindjárt a híd elején kezdődött, és végig a nagy réten egészen hazáig tartott. Otthon nem lehetett, mert ott segíteni kellett, meg rákiabáltak, ha nem figyelt: „Hol jár már megint az eszed, te alvajáró”! Néha a réten, a keskeny úton találkozott valakivel, nem is vette észre, nem köszönt, mert éppen azt játszotta, hogy áll az emelvényen és a közönség őrjöngve tapsol, ő pedig gyönyörű fekete bársonyruhában, éppen utolsó versét szavalja, de ráadást kell adni, mert máskülönben nem engedik le a dobogóról. Néha anyának mondták is: olyan furcsa ez a maga lánya, meg sem látja az embert, olykor meg már messziről köszönget. Anya tudta és bántotta is a dolog, hogy a kislánya nem olyan, mint a többiek: csöndes, magábazárkózó, de nagyon jó gyerek volt, és anya örült neki, mert több gyermeke nem is volt. A szomszédék eleven gyerekei csak holdkórosnak hívták. Általában nagyon szertelen volt. Néha éppen csak hogy tanult és fél éjszakán keresztül regényt olvasott. Máskor meg leült a történelem-könyv mellé és órákig azt bújta. Régmúlt korok egy-egy hősi asszonyalakjának képzelte magát, vagy egy térkép felett ismeretlen országokban utazott éjfélig. Reggel aztán alig tudott felkelni. Néha megállt a végállomáson, leszállt a villamosról, mindjárt a híd elején, ahol mindennap hazafelé menet a játék kezdődött, és idézte Vörösmartyt: „Ábrándozás az élet megrontója, mely kanosaiul festett egekbe néz” — és sajnálta, ó, néha nagyon sajnálta az elábrándozott időt, különösen akkor, ha szegény anya szomorúan figyelmeztette: — Látod, Ili, az egészen más, abból a lányból lesz valami! Iskolában a legjobb tanuló, délután segít a mamájának a háztartásban is meg gépelni is, mert az utcában mindenki tudja, hogy Ili mamája franciából, németből fordít és kislánya segít neki gépelni, és hogy Ili reális teremtés, sokat sportol, nyelveket tanul, mindenkin segít Ilinek egyszer elmondta becsületszóra a titkát, hogy ő mindig ábrándozik. Kinevette. Majd mikor látta, hogy ő szégyelli magát, fejét csóválta, és megvetően csak annyit mondott: — Neked még ilyen butaságokra is van időd Tudat alatt érezte, igazuk van a többieknek, akik csak a reális, józan mának élnek. Gondolatban fantáziátlanoknak tartotta őket, és úgy képzelte, különb náluk. Utóvégre kell dolgozni a részleteket: mit fognak az egyes tanárok mondani. A tornatanár, aki azt mondta, úgy úszik, mint az öreg fejsze, bocsánatot kér a tévedéséért, a matematika-tanár pedig ... nem folytathatta, mert ma Ili, ez a nagyképű béka is vele ment, persze most rá kell figyelni, és 5 nem akar udvariatlan lenni. — Tudod, a mamám most régi francia novellákat fordít, valamiféle antológia lesz, el sem hinnéd, mennyire igaz, hogy semmi sem új a nap alatt, nehéz lehet írónak lenni, mikor már mindent megírtak, nem gondolod? — Nem gondolom — felelt a kislány —, mert ha a téma azonos is, a kifejezésmód sokféle lehet, egyéniség szerint változó. — De van valami kedvesen mindig valamit csinálni? Nem lehet néha hanyatt feküdni és nézni a vonuló felhőket? Van, aki bélyeget gyűjt, mások gyufaskatulya-címkét, ó pedig álmokat. Most is, alig hogy leszállt a villamosról és nekiindult a hídnak, ránézett a folyóra és látta, hogy hömpölyög a víz. Tavaszi áradás, villant meg agyában, és már játszott is. A víz színéi1, úszik egy deszka, egy gyerek kapaszkodik rá és keservesen kiabál. Ö leugrik a hídról, megmenti. Zene, ünneplés, a fényképe megjelenik minden újságban . . . Már tegnap is észrevette a víz áradását, már tegnap is játszott, most akarta az úton kimegható... — A kislány azonban sohasem tudta meg, mi a kedvesen megható, mert Ili valami fojtott kiáltásfélét hallatott, ledobta táskáját és elrugaszkodott mellőle. A pár lépcsőt, ami a híd alá vezetett, szinte átrepülte és rohant a víz felé. A kiáltásra valószínűleg tehenek miatt volt szükség, mert a máskor jámbor jószágok most feltartott farokkal rohantak a híd alatt a rét felé, előttünk pöttömnyi kislány hátrált, más út nem lévén, a víz felé. Egyik kezében görcsösen pár szál virágé* szorongatott, a másikban egy vékony gallyacskát, azzal fenyegette a jókora Riskát, amely egyenesen felé tartott. Egyszerre loccsantak a vízbe, mármint Ili meg a gyerek. Egy fiatal fiú is meglátta ókéi, az is rohant feléjük, meg a hídról is igyekeztek lefelé az emberek. A kislány nem tudott mozdulni a helyéről; látta, amint Ili görcsösen küzd a gyerekkel a nyakában; látta, amint kihúzzák őket, de csak állt... De hiszen ezt nekem... ezt én — motyogta, és úgy érezte, mintha valaki meglopta volna, mintha elvettek volna tőle valami nagyon kedveset, valamit, amit semmi körülmények között sem adott volna senkinek. Otthon se tudott magához térni. Hallotta, amint anya állandóan jár-kel és hozza a híreket: „Bevitték őket a kórházba... Ili mamája fél, hogy a lánya tüdőgyulladást kap... A gyerek anyja már járt Ili anyjánál, sírva köszönte, hogy ... Már az osztályfőnök is járt a kórházban... a gyereknek semmi baja, de Ili valószínűleg nagyon meghűlt .. . csak nagyobb baja ne essék ... láza van ... újságíró volt lliéknél, kért fényképet is . . ." És így volt ez másnap az iskolában is. Hiába kérdezték, hiába nyaggatták, hogyan volt, hiszen látta, hiszen ott állt... Csak összefüggéstelen szavakat mormogott. Végre leszállt a villamosról és elindult a hídon hazafelé, egyedül. Igaz, nem úszott a víz közepén egy deszkán, hanem csak úgy belefordult a partról, és Ili sem ugrott szálfát a hídról, hanem... én ... és hirtelen megállt. — Hiszen én is ott voltam, én is mehettem volna, de én észre sem vettem, talán a hideg víz is viszszarettentett volna. — És hogy hiába álmodott, a másik most egyszeriben megértette, győzött: a gyorsabb, a bátrabb. Ez. egészen felnyitotta a szemét. Látta, amint a villamosvezető hátramegy a kocsiban, most az lesz az eleje, a kalauz pedig megfordítja a pléhtáblát, és a villamos csöngetve újra megindul. Az sem ábrándozhat, mert nekimegy egy autónak. Alatta a hajón a kapitány sem nézelődhet, mert baj lesz a hajóval. Ha elmosogatom az edényt — gondolta magában —, megtanulom a latin szavakat és elmegyek úszni — eddig sosem voltam. A hajós is sokat tanult, míg kapitány lett belőle, hősök sem születnek szempillantás alatt. És mint, aki komoly elhatározásra jutott, magabiztosan kilépett. Most már tudta, érezte, ez egyszer nemcsak úgy, hanem igazán és véglegesen. CÍLEK JÜLIA u r
